Cikk letöltése PDF-be

A következő tanulmányok a XXIX. Országos Diákköri Konferencia Állam- és Jogtudományi Szekciója Telekommunikációs és Média Jogi Tagozatában díjazott dolgozatok rövidített változatai.

A szerkesztőség ezúton is gratulál a díjazottaknak és minden résztvevőnek!

 „A sajtó dolgaiban bizonyosan nincs középút szolgaság és szabadság között. Ha mindazoknak a megbecsülhetetlen javaknak, a melyeket a sajtószabadság biztosít hasznát akarjuk látni, akkor alá kell vetnünk magunkat azoknak a kellemetlenségeknek is, a melyek belőle származnak. Amazokat úgy elnyerni, hogy emezek alól kibújhassunk, ime ez olyan illuzió, a melybe közönségesen csak a beteg nemzetek ringatják bele magukat.”

(C. A. H. C. Tocqueville)[1]

 

Az elektronikus sajtójogról, mint önálló jogtudományi területről Magyarországon ugyan csak pár évtizede beszélhetünk, azonban a rádiózást, mint műsorszolgáltató tevékenységet már az 1920-as évektől jogszabályok rendezték hazánkban. A Rádió honi megjelenése és jogi szabályozásának kezdetei a HORTHY MIKLÓS kormányzó nevével fémjelzett korszakra, vagyis a két világháború közötti időszakra tehetők.

A magyar „Rádiójog” kialakulása szerves egységben történt azzal a technikai fejlődéssel, amely a 19. század végén és a 20. század elején végbement, és amely elvezetett a „beszélő újság”, a rádió megszületéséhez. A honi szabályozás színvonala a technikai fejlődés adott szintjén és nemzetközi összehasonlításban vizsgálva is igen jónak tekinthető. A korszak kiteljesedő „rádiójogi” szabályozása koherens, korszakos jelentőségű volt.

1. A rádiójog struktúrája, a jogi szabályozás kezdetei

A korszak norma-forrási rendszeréről szólva a következők állapíthatók meg. A normarendszer legfontosabb, ám közel sem egyedüli eleme, a korszak rádiójoga szempontjából releváns, alkotmányjogilag felfogott, pozitív jogforrási rendszer, vagyis az állam normaalkotásra felhatalmazott és hatáskörrel rendelkező szervei által alkotott jogszabályok, törvények és egyes kormányzati actorokhoz kötődő rendeletek.[2] Nemzetközi vonatkozásban meghatározó szerepet töltöttek be – már a távírás megjelenésétől kezdődően – az egyes nemzetközi jogi egyezmények, valamint egyéb nemzetközi jogi joghatással bíró szerződések, ezekkel a szupranacionális dimenziókkal azonban nem foglalkozom.

Az alkotmányjogi értelemben, szűken felfogott, par excellence jogforrásokon túl nem kerülhetők meg a más jellegű, de normatartalmat hordozó források sem. A (jog)történeti munkák bevezetőiben a szerzők gyakorta visszatérő panaszaként olvasható, hogy a levéltári és egyes irattári források megsemmisültek, nem hozzáférhetőek, vagy jelentékeny hézagai nehezítik a kutatómunkát. Jelen téma feltárása kapcsán is a levéltári iratcsomók esetlegességei, szakadéknyi hiányai okozták az egyik legnagyobb problémát.

A bírósági joggyakorlatról tanúskodó dokumentumok, valamint az államigazgatási határozatok (pl. posta vezérigazgató rendeletei) és a Rádió szervezetét és működését rendező belső szabályzatok igen korlátozottan maradtak fenn. A rádiójog megismeréséhez fontos forrásként kínálkozna, a rádió működtetésére jogot nyert részvénytársaságnak adott koncessziós szerződés (engedélyokirat), csakúgy, mint annak belső szervezetét és működését szabályozó Alapszabály valamint az Üzletszabályzat is, ám a szerződés hiteles példánya nem érhető el.

A korszak jogforrási rendjét értékelve hiányosságként kell megemlíteni, hogy a jogalkotó nem találta meg a szabályozás súlyának megfelelő jogszabályi szintet, mivel a rádiójog döntő mértékben miniszteri rendeleti úton került kodifikálásra, szemben számos nyugat-európai ország példájával, amelyekben a törvényhozások maguk alkották meg a szükséges joganyagot.

Ha pontosan meg akarjuk érteni a magyar rádiózás szabályozásának történeti fejlődését, akkor említést kell tenni egy, elsőre ugyan témánktól kicsit távol eső, ám annak alapját képező törvényről. A későbbi szabályozások kiindulópontjának tekinthető a „távírda, távbeszélő és egyéb villamos berendezésekről” szóló 1888:XXXI. Törvénycikket.[3] Hosszú ideig ez az átfogó jellegű törvény biztosította az eszmei alapját a későbbi szabályozásoknak.

Elvi tételként mondta ki az első szakasz, hogy az államnak fenntartott jogai közé tartozik a távíró, távbeszélő és a villamos jelző berendezések felállítása, üzembe helyezése és tartása, azok létesítéséhez és üzemeltetéséhez miniszteri engedély szükséges.[4] A közhatalomnak ezt a kizárólagos jogát távírókényszernek is nevezték, mivel más alternatív berendezés hiányában az intézmény igénybevétele elkerülhetetlen volt. Az engedély megadása egyes esetekben a Törvényhozás[5], minden más esetben pedig a miniszter hatáskörébe tartozott. A távírókényszer másik olvasatban szerződési kényszert is jelentett, mivel a távíró az előre megszabott feltételek teljesülése esetén bárkivel szerződést volt köteles kötni.[6] Rendezte a szabályozás az engedély időtartamát is, amely közhasználatú berendezés esetén maximálisan 50, magán célú műsorszolgáltatás tekintetében legfeljebb 10 év lehetett. Lejáratkor az előbbi berendezések az állam tulajdonába mentek át, míg a magánhasználatú berendezések az engedélyes tulajdonában maradtak, ám ha az engedélyt nem hosszabbították meg, úgy a lejáratot követő 14 napon belül a berendezést saját költségén volt köteles lebontani.[7]

A törvénycikk a nemzeti érdek védelmében diszkrecionális jogot biztosított a külügyminiszternek abban a vonatkozásban, hogy amennyiben halál esetén az engedélyből fakadó jogosultság nem magyar állampolgárra szállna, az engedélyt jogában áll megvonni, illetve követelheti az üzletvezetés magyar állampolgár általi ellátását. Nem jelenti ez azt, hogy külföldi állampolgártól minden esetben meg kellett vonni az engedélyt, ám biztosította, hogy a rádió magyar kézben maradjon, és magyar érdeket szolgáljon.[8]

A rendelkezések meg nem tartása esetére a törvény szankciókat helyezett kilátásba. Kihágást követ el az, aki előzetes engedély beszerzése nélkül létesít, illetve üzemeltet berendezéseket, és ötventől háromszáz forintig terjedő pénzbüntetéssel sújtható – fogalmazott a jogszabály. Továbbá úgy rendelkezett a törvénycikk, hogy a miniszter az ilyen, engedély nélkül működtetett berendezést azonnal lezáratja, és annak eltávolítását rendeli el, ha erre nyolc napon belül nem kerül sor, azt a rendőrhatóság teszi meg.[9]

Ebben a nagy, átfogó jellegű jogszabályban már kirajzolódott a későbbi rádiószabályozás elméleti horizontja, vagyis az állami monopólium, ám a rádiókérdés szabályozására ekkor még csak kísérlet sem történhetett, hisz e joganyag megszületésének idején még rádió sem létezett, legfeljebb MARCONI álmaiban. Ám miután a tömegkommunikációs alrendszert forradalmasító feltaláló megfejtette a drót nélküli távírás titkát, s ennek eredményeként a rádió megkezdhette világhódító útját, egy sor megoldásra váró, szabályozandó kérdés tornyosult a nemzeti törvényhozások előtt, valamint szükségessé tette számos multilaterális, nemzetközi jogi szerződés[10] megszületését a témában, amely nemzetközi jogi dimenziók azonban jelen dolgozat keretein túlmutatnak.

A távírójog alaptörvénye azonban hosszú ideig meghatározó jelentőségű maradt a rádiójogban is, mivel a rádiót a távíró egy fajtájának tekintették, így az általános – különös jogdogmatikai logika szerint, a „különös” rádiójognak szubszidiárius joganyagává vált a távírójog.

Valamennyi nemzetközi szerződés tartalmazta azt a kitételt, hogy a magánvállalatok csak annak a kormánynak az engedélyével rendezhetnek be hajóikon rádiótávíró berendezést, amely kormány alá hajójuk tartozik. Ez a rendelkezés tette elodázhatatlanná az alaposabb szabályozás megteremtését a hazai jogban. A tengeri hajók rádió-berendezéseinek létesítési és használati feltételeiről két rendelet[11] született, amelyek nem tudtak elszakadni az 1888-as nagy törvénycikk eszmei alapjaitól, mivel a rádiót a tengeri forgalomban jobbára csak távírásra használták. Hazánkban pedig még ennek az alkalmazásnak a lehetőségei is igencsak korlátozottak voltak. Az első világháború a „rádió” alkalmazásának új lehetőségeit tárta fel. A repülésben használata elengedhetetlenné vált. A rádió berendezések repülésben való megjelenésére reagált a 10.270/1922. (XII. 14.) M. E. rendelet a légi közlekedésről.[12] A rendelet szerint a nem fémvezetékes (rádió) távíró, távbeszélő berendezést légi járművön csak miniszteri engedély alapján lehet tartani vagy szállítani. Az állam megerősítette monopoljogát, azt a légi közlekedésben alkalmazott kommunikációs eszközök tekintetében is fenntartotta. A rendelet értelmében magánosok részére – szemben az 1888-as szabállyal – engedélyt csak a törvényhozás adhatott ki. Végül e rendelet kapcsán szükséges megjegyezni, hogy itt került először expressis verbis az állam fenntartott jogai közé a rádióberendezések létesítése és üzemben tartása, még ha csak szűk körben is, a légiközlekedés tekintetében.

A rádió pedig egyre haladt előre hódító útján, újabb és újabb diadalokat érve el. A technikai fejlődés következtében nem lehetett tovább halogatni az alapos, részletekbe menő szabályozás megteremtését, s ennek részeként a szabályok megszegőivel szemben következetesen alkalmazható arányos szankciórendszer kiépítését, amellyel a magánkézben lévő kalózrádiók terjedésének kívánták elejét venni.

Egyebek mellett e problémák kezelésére adta ki a kereskedelemügyi miniszter az igazságügy miniszterrel egyetértésben a 85.463/1924. (IX. 13.) K. M. jelzésű rendeletét[13], „a nem fémvezetékes rádió berendezések” és a hozzájuk szükséges készülékek és alkotórészek tárgyában. A jogszabály – mondhatni – a kodifikátorok igen gyenge teljesítményéről tanúskodik, ám mentségül meg kell említeni, hogy ekkor tettek hazánkban először kísérletet a rádiókérdés átfogó szabályozására. A rendelet gerincét változatlanul az 1888-as szabályozás adta, amely ekkorra már egyértelműen gyenge váznak bizonyult a lehetőségek széles spektrumát ígérő találmány alkalmazásában, négy évtizeddel korábban ugyanis még nem gondolhatott a jogalkotó a bekövetkező technikai fejlődéssel. A meglehetősen rövid, dodonaira sikerült, s lényegében kereskedelmi szempontokat szem előtt tartó rendelet a korábbi, 1888-as szabályozás mintájára fenntartotta az állam monopoljogát, azzal a kiterjesztéssel, hogy azt a rádió berendezések (adó-vevő készülékek) létesítése tekintetében is kimondta. Ezzel a jogalkotó a távírónak új fogalmi meghatározást adott, amely értelmében a modern távíró fogalmába per definitionem beleértendő a hangok, képek, hírek továbbítása is. A fogalom hatókörének széles megvonása egyben azt eredményezte, hogy a „broadcasting” szolgáltatás (rádió adó-vevő berendezés létesítésére és üzemben tartására egyaránt) folytatására az államon kívül más csak állami engedély kieszközlése után válhatott jogosulttá, amely hatáskört a jogforrás a közigazgatás kormányzati szintjére helyezte azzal, hogy az engedély megadására a kereskedelemügyi minisztert jogosította.

A rendelet először szabályozta részletekbe menően a rádió készülékek és alkatrészek előállításának és forgalmazásának egyes kérdéseit. A rádiókészülékek és alkatrészeik előállítását, külföldről történő behozatalát, tartását (birtoklását), használatát valamint átruházását is engedélyhez kötötte a jogalkotó.

A jogszabály büntetőrendelkezéseket határozott meg rendelkezéseinek megszegőire nézve, akik kihágás miatt pénzbüntetéssel voltak sújthatók. A „broadcasting” engedély nélküli működtetése esetén a rendes bírósági eljárás lehetősége nyílt meg, míg a rádió adó-vevő berendezések jogosulatlan előállítása, forgalomba hozatala esetén közigazgatási úton vehetett az állam elégtételt a „rendőri büntetőbíróság” eljárásában.

Általánosságban elmondható a rendeletről, hogy szükséges, ám közel sem elégséges módon szabályozta a rádiókérdést, az azonban mindenképp elismerésre méltó, hogy új eszmei alapját adta a későbbi szabályozásoknak. Hibájaként elsősorban túlzott általánosításai, absztrakt meghatározásai, elvi jellegű szabályai emelhetők ki. Szükségszerűvé – mi több a műszaki fejlődéssel sürgetővé – vált tehát olyan új, gyakorlatias kérdésekkel foglalkozó, kellően részletező szabályokat tartalmazó jogszabály megalkotása, amely elrugaszkodva a generálistól, rugalmasan, ám mégis megfelelő erővel képes szabályozni a rádiókérdés egyes speciális kérdéseit.

2. A kiforrott magyar rádiójog

Az 1925-ös év témám szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bír. Megszületett hazánk első, valóban modern, minden – a korszakban felmerülő – lényeges szabályozási kérdésre választ nyújtó, európai mércével is haladó szelleműnek mondható rádiószabályozása, valamint ugyanezen év december 1-jén szórta műsorát először az éterbe a magyar „broadcasting”. Ez a korszakos lépés valóban jó színvonalú szabályozást igényelt. Ezt valósította meg a 32.250/1925 (XI. 10.) K. M. rendelet.[14]

Az 1924–25. évi állami költségvetésről szóló 1925:IX. tc. 24. § (2) bekezdése adott felhatalmazást a kereskedelmi miniszternek, hogy átfogóan szabályozza a rádiókérdést (ideértve a berendezések, készülékek előállítását, forgalmazását, birtoklását, átruházását és az egyes büntető rendelkezések megállapítását is). Ezen appropriáció azonban unikális volt abban a tekintetben, hogy olyan terjedelmű felhatalmazást adott a (kereskedelmügyi) miniszternek, amely a jogszabályi hierarchia alapelvével ellentétben mondta ki, hogy e tárgykörben normát „szükség esetén a fennálló törvényi és egyéb jogszabályoktól eltérően rendelettel” állapíthat meg. Ennek a felhatalmazásnak az értelmében született meg az új „Rádiórendelet”, amely – számos külföldi minta tanulmányozását követően is – méltán mondható magas színvonalú, a kor követelményeinek messzemenőkig megfelelő rádió-jogszabálynak.

Hazánk első modern, az elektronikus sajtót szabályozó jogszabálya jelentősen támaszkodott az egy évvel korábbi, elvi jellegű szabályozás eredményeire, annak minden erényét megőrizte, hiányosságait pedig a szükséges részletszabályokkal korrigálta. Mivel nagyban épített a korábbi szabályozás elveire, és alapvető kérdésekben annak szövegét szinte szó szerint ismételte meg, ezért a jogszabály ilyen részeit, a redundancia elkerülése érdekében nem említem.

Az eddigiekben részletesen nem tértem ki az állam rádiójog terén érvényesülő „regáléjára”, ezért itt adom elméleti magyarázatát. A rádiójogban az állami kizárólagosság a távírójogban meglévő regáléból folyik, hiszen, amiként azt már említettem a rádiót a távíró egyik típusaként fogták fel. Az állam kizárólagos jogának biztosítása, ahogy a korabeli felfogás tartotta „kiválóan fontos okokból mutatkozott szükségesnek”. Kiválóan fontos okként sorolták az államkormányzati teendők ellátásának elsődlegességét, a közbiztonság megóvását, a közrend fenntartását, a „kiválóan” fontos és bizalmas természetű közlések biztonságos célba juttatását. Az állam szerepének fontosságát erősítette azon érv is, amely szerint a főcél nem a jövedelemszerzés, a nyereség elérése, sokkal inkább a minőségi szolgáltatás biztosítása.[15]

A fenntartott jog természetéből fakad, hogy az állam és az engedélyes között nem magánjogi szerződés teremtett jogviszonyt, hanem közjogi aktuson alapuló engedély alapján közjogi jogviszony létesült. Az engedély megadása a miniszter diszkrecionális jogaként került szabályozásra, amely széles jogosítványt csak erősítette az a szabály, hogy a mérlegelési jogkörben eljárva, az engedély vagy bármely más, azzal kapcsolatos kedvezmény megtagadása vagy visszavonása, továbbá más korlátozás miatt az állammal szemben semminemű díj visszatérítési vagy kártérítési igény nem volt támasztható, miközben az állam a fent említett rendelkezéseinek – esetleges kedvezőtlen – következményeiért felelősséget nem vállalt. Ebből is egyértelműen kitűnik, hogy a felek között nem magánjogi jellegű kontraktus jött létre, hanem az állam közjogi jellegű, közhatalmi jogosítványa jelent meg, amellyel szemben még bírósági úton sem volt helye jogorvoslatnak.[16] Az engedély megadására az államnak joga volt, de semmi esetre sem kötelezettsége, annak megtagadása esetén indokolási kötelezettség sem terhelte. A kérelmező oldaláról vizsgálva ugyanez akként fogalmazható meg, hogy az engedély elnyerése csupán lehetőség, de nem jogosultság (nem alanyi jog) volt.

Gyökeresen újat hozott a korábbi szabályozások szellemiségéhez képest az a rendelkezés[17], amely a kereskedelemügyi minisztert felruházta azon jogosítvánnyal, hogy bármikor határozatlan vagy határozott időre, akár egészben vagy részben betilthatta, lehetetlenné tehette a berendezés használatát, vagy az engedélyt visszavonhatta, amennyiben azt az állam – vélt vagy valós – biztonsága, illetőleg „egyéb fontos közérdek” megkívánta. A működés közérdekből történő teljes vagy részbeni ellehetetlenítése tehát nem függött az engedélyes magatartásának felróhatóságától, hanem egy attól elválasztott szempont figyelembevételével történt. E rendelkezés értékelésekor el kell ismerni az abban kifejezésre juttatott törekvést, hisz bármikor van rá esély, hogy előálljon olyan, a közérdeket súlyosan sértő, a közrendet jelentékeny módon veszélyeztető helyzet, amely indokolttá teheti a műsoros tartalmak közlésének ilyen jellegű korlátozását. Másfelől meglehetősen visszatetsző az a tény, hogy a kormány egyik tagja, a kereskedelemügyi miniszter (tehát nem a voluntas populi alapján felálló népképviseleti szerv, de még nem is a parlament által választott kormány) kapott ilyen meglehetősen tágan értelmezhető jogot. Erre a „gumi kitételre” hivatkozva tehát hallgatólagosan – arra is – felhatalmazást kapott a kormány egy tagja, hogy a hivatalos politikai irányvonallal szembemenetelő adókat, műsor(szám)okat betiltsa, elhallgattassa. A szabályozás azonban számot vetett azzal a lehetőséggel is, hogy az engedélyes olyan magatartást tanúsít, amely az engedélyokiratban foglalt valamely feltétellel szemben áll vagy az engedéllyel más módon visszaél. Ebben az esetben a rendelet az engedély érvénytelenné nyilvánítását illetve az engedély visszavonását tette lehetővé, de itt felróhatósági alapon. A jogszabályokban és az engedélyokiratban foglaltak megtartásának ellenőrzése a Posta erre jogosított „közegeinek” hatásköre lett. Az ilyen irányú eljárást az engedélyes és alkalmazottai kötelesek voltak tűrni, a hatékony vizsgálat érdekében a szükséges felvilágosítást megadni.

Az engedélyokirat magában foglalta a műsorszóró berendezés üzemeltetésének helyét és idejét, attól eltérni nem lehetett. Az engedélyes nem zavarhatja állami távíró, távbeszélő illetve rádió berendezés üzemét és nem foghat fel táviratokat, távbeszélgetéseket.

Az engedély illetve a berendezések tulajdonjogának átruházására a rendelet a magánjog általános szabályaitól eltérő, állam által felügyelt eljárást alakított ki. Az engedély átruházása élők közti jogügylet esetén (érvényes szerződés létrejötte) csak hatósági aktus (előzetes engedély vagy utólagos jóváhagyás) közbejöttével történhetett, a berendezések tulajdonjogának más személyre való átruházása pedig azzal a következménnyel járhatott, hogy a kereskedelmi miniszter az engedélyt azonnali hatállyal visszavonhatta.[18]

A „Rádió-adó” berendezések üzemletetőire, vagyis a „műsorszolgáltatókra” külön szabályokat fogalmazott meg a rendelet. Témánk szempontjából lényeges elemként említendő, hogy a jogszabály elhatárolta az ún. „közhasználatra szolgáló” rádióhírmondó adóállomást, vagyis „broadcasting-adót” a nem közhasználatra, hanem egyes speciális (közérdekű) célok és igények kielégítésére intézményesített szolgáltatásoktól. Amíg a „broadcasting-adó” hivatása az ún. „mindenkinek” szóló közlések sugárzása, amely közléseket mindazok, akik rendelkeznek vevőberendezés létesítésére és üzemben tartására engedéllyel, foghatják, addig a másik típusú szolgáltatók differentia specificája éppen abban áll, hogy működése megszorító jelleggel csak meghatározott közérdekű vagy más nemes célra[19] volt engedélyezhető. Nem a köz számára működő adó és hozzá tartozó rádió-vevő berendezés magáncélból, magánhasználatra, a megfelelő engedély birtokában szintén működtethető volt, azzal a megszorítással, hogy az ilyen célból létesített és fenntartott üzem kizárólag fémvezetékes infrastruktúrájú lehetett.

Az adóberendezések két fajtája a létesítésük engedélyezése szempontjából is különbségeket mutat. A „broadcasting-adó” létesítésének joga, lévén – mint arról már szó esett – állami monopoljogként tartották számon, kizárólag a Postát illette meg, s ha a közhatalmat képviselő Posta ilyen szolgáltatást nem indított, állomást nem létesített vagy annak üzemét bármely okból szüneteltette, a vevőállomások engedélyesei kártérítés címén semminemű díjvisszatérítésre nem voltak jogosultak. Az állam azonban műsorszórásra vonatkozó fenntartott jogát engedély formájában másra átruházhatta, quasi bérbe adhatta. Az ilyen jellegű szerződéses kapcsolatok speciális, nem a felek magánautonómiáján alapuló magánjogi bérleti szerződéseknek tekinthetők, hanem az állami szupremácia által befolyásolt közjogi, közhatalmi jellegű megállapodásnak, amit „koncessziós szerződésnek” nevezünk (lásd később a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. koncessziós szerződését).

A nem közhasználatú, egyes speciális célokat szolgáló üzemek engedélye csak célhoz kötött tevékenységek folytatása érdekében voltak elnyerhetők. Az engedélyezés a kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe tartozott, amiből az is kitűnik, hogy az ilyen berendezések létesítése és működtetése nem tekinthető állami monopóliumnak, hanem éppen ellenkezőleg, bárki jogosultságot szerezhet az ilyen típusú közlések rádió-berendezésen történő szórására, aki a létesítés feltételeinek megfelel, s egyben elnyeri a miniszter engedélyét.[20]

A vizsgált jogforrás a korszakban ugyan nem egyedülálló, de a hatályos szabályozások tükrében szokatlan módon külön fejezetben rendelkezett a rádió-vevő berendezések engedélyhez kötött létesítésének, üzemben tartásának egyes kérdéseiről. Bár a rendelet általánosságban a különböző közhatalmi státusú szerveken, intézményeken túl valamennyi (magánjogi) jogképességgel rendelkező személy számára lehetővé tette a műsor vételét, ám e jogosultságot azonmód keretek közé szorította azzal, hogy gyakorlását hatósági engedély megszerzéséhez kötötte. Az általános célú használatra szóló engedély megadása a Posta, mint quasi közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozott. Ellenben az általános használati módtól eltérő, különleges igényeket kielégítő, vagyis nem, vagy nem kizárólag „broadcasting” adók vételére alkalmas vevőberendezések létesítésének engedélyezésére, működési feltételeinek megállapítására – utalva annak különleges helyzetére – a jogszabály a kereskedelmi miniszter hatáskörét állapította meg.

A „rendes” használat – „mindenkinek” szóló közlések vétele – alatt tulajdonképpen a vevőkészülék magáncélú, saját tájékozódást, hovatovább, szórakozást szolgáló működtetése értendő, amely a használati jogosultság terjedelmét lényegesen lecsökkentette azáltal, hogy tilos volt az ilyen célra engedélyezett készülék által sugárzott műsoros tartalmakat mások részére, ellenszolgáltatás fejében hozzáférhetővé tenni. A „kiterjesztett” műsorvétel kategóriája az üzletszerű felhasználás lehetőségét teremtette meg. Az ilyen terjedelmű engedéllyel rendelkező engedélyes a „mindenkinek” szóló közléseket – nem kizárva ez esetben a nyereségorientált működést sem – állandó nyilvánosság előtt vagy egyszeri előadás alkalmával (jellemzően ellenérték fejében) mutathatta be.[21]

A vevőkészülékek üzemeltetése, az engedélyokiratban foglalt használati mód terjedelmének betartása fölött is érvényesült a rádióadókhoz hasonlóan az állami kontroll. A közhatalmi felügyeletet a Posta, közigazgatási hatósági jogkörében eljárva valósította meg.

A rendelet a továbbiakban – témánk, a rádiójog szempontjából – kevésbé fontos kérdések sorával foglalkozott, többek között az adó- és vevőberendezések aprólékos, műszaki, technológiai követelményeinek szabályozásával, illetve a vételhez elengedhetetlen, a készüléken felül szükséges további műszaki kiegészítők létesítésével.

A vevő- és adóantennák kérdését csak nagyon felületesen, gyakorlatilag a minimális elvi tételekre szorítkozva szabályozta a rendelet. Leszögezte, hogy az antenna a rádióadó-, illetve rádióvevő- berendezés tartozéka, s így antennával is csak az rendelkezhet, akinek rádió berendezés birtoklására, üzemeltetésére engedélye van. Az antenna-kérdés ilyen dodonai jellegű szabályozása azonban kevésnek bizonyult, hiszen számos napi, gyakorlati problémát okozott az új technika megjelenése. Az új kihívásokra a jogalkotó egy éven belül válaszolt (erről lásd később).

A jogforrás részletesen meghatározta az egyes engedélyezési és egyéb szolgáltatási díjakat, amelyeket a rádióadó, illetve rádióvevő berendezések létesítői, üzembentartói, továbbá az engedély átruházói stb. egyszeri alkalommal vagy rendszeres időközönként voltak kötelesek megfizetni.

Végül a rendelet foglalkozott az előírásainak megszegőivel szemben alkalmazandó büntetésekkel is. A védett jogtárgy itt nyilvánvalóan az állam fenntartott joga volt. A büntetőjogi felelősséget involváló tilalom körébe tartoztak mindazon cselekmények, amelyek a kizárólagos jogot érintették. A büntető rendelkezések között számos különböző tényállás illetve elkövetési magatartás került felsorolásra, ezek részletes ismertetésétől azonban eltekintek. Általánosságban elmondható, hogy a büntetőrendelkezések a korábbiakhoz képest igazi novumot nem jelentettek, a jogellenes magatartást kihágásnak minősítették, az elkövetőt pedig pénzbüntetéssel, súlyosabb esetben szabadságvesztés-büntetéssel rendelték büntetni. A büntetőrendelkezések alapján indított eljárás – nem bűnvádi, hanem közigazgatási eljárás keretében – közigazgatási hatósági hatáskörbe került, amely hatóságok, mint „rendőri büntetőbíróság” jártak el, határozatukkal szemben az államrendőrség szolgált jogorvoslati fórumként. Harmadfokon a kereskedelemügyi miniszter döntött.

Az eljárás rendszerint feljelentésre, kivételesen ex officio indult. A feljelentést a dolog természetéből adódóan az ellenőrzésre jogosult postaalkalmazottak tudták megtenni, mivel ők voltak abban a helyzetben, hogy a vizsgálataik során észleljék az engedély nélkül üzemeltetett készülékeket vagy más tiltott magatartást. Amennyiben a hatóság saját hivatalos eljárása során szerezett tudomást a jogszabályba ütköző magatartásról, úgy az eljárást hivatalból indította meg.[22]

A rendőrhatóság már gyanú alapján jogosult volt nyomozati cselekmények foganatosítására (házkutatás), míg a posta alkalmazottak ilyen jellegű cselekményekre, lévén a nyomozás rendőrhatósági (büntetőeljárási) hatáskör, nem voltak jogosultak. Az ellenőrző alkalmazottak tehát csak az engedélyezett berendezések vizsgálata során fedezhettek fel tiltott magatartásokat, a működtetés jogszabályba ütközését azonban nem állapíthatták meg, gyanújuk esetén feljelentést voltak kötelesek tenni.

A hatósági ellenőrzés is lehetett visszaélésszerű, amellyel bűncselekményt – elsősorban a magánélet sérthetetlenségét védő tényállások valamelyikét (pl. házi jog megsértése, magánlak megsértése stb.) – valósíthatott meg az eljáró hatósági személy.

A fent bemutatott szabálytömeg végre szükséges és elégséges módon, haladó szellemben rendezte a rádiózás – korabeli viszonyok között – lényegesnek tetsző kérdéseit.

Az antenna-kérdés felületes szabályozásából eredő hiányosságok hamar kitűntek, így a jogalkotó sem halogathatta sokáig a válasz megadását. A kereskedelemügyi miniszter rendeletet bocsátott ki, amelyben részletesen szabályozta az antennaépítés és -fenntartás számos, többek között műszaki, tulajdonjogi vetületét.[23] Az antennákat a rádió-berendezések tartozékának[24] tekintették, ebből pedig többről a kevesebbre következtetve adódik, hogy rádióantennája kizárólag annak lehetett, aki rendelkezett rádióadó- illetve vevőberendezésre érvényes engedéllyel. Az antennák megjelenése a mindennapi életben, az emberek közötti érintkezésben jelentős változásokat hozott, hiszen ezek az új, „égbe törő szörnyetegek” esetenként korlátozhatták harmadik személyek tulajdonhoz való jogát, vagy más polgári jogi hatással jártak. Mindennapiak voltak a szomszédok közötti birtokviták, a tulajdonjogi jogviták, azon az alapon, hogy az antennákat idegen vagy közös tulajdonú falra, illetve az ingatlan más idegen vagy közös tulajdonú illetve használatú részére erősítették fel a rádióengedélyesek.

A fentiek kiküszöbölésére az antennarendelet előírta, hogy „az ingatlan tulajdonosa az antenna építését ellenszolgáltatás nélkül köteles tűrni”.[25] Ezen rendelkezésre nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy az ingatlanok tulajdonosai ne szegülhessenek ellen az antennák felszerelésének, s ezzel ne gördíthessenek akadályokat a rádió – mint technikai és, úgy is, mint tömegkommunikációs vívmány – fejlődése elé.[26]  Az antennák két alapvető típusa került szabályozásra, az ún. belső és a külső (azaz kültéri, épület homlokzatán elhelyezett) építésűeké.[27] A belső antennák – kivéve az ún. padlásantennát – tetszés szerint voltak létesíthetők, természetesen figyelemmel a tűzvédelmi és elektromossági előírások betartására. A külső antennák építésének megkezdése előtt az engedélyes köteles volt ebbéli szándékát az ingatlan tulajdonosával szóban, kívánságára pedig írásban közölni. A tulajdonos az építési szándékról való értesülését követő 8 napon belül volt köteles hozzájárulását megadni, vagy azt „alapos indokokból” megtagadni. A tulajdonos kifogásairól – az engedélyes kérésére – a kereskedelemügyi miniszter határozott.

A felek között felmerült magánjogi jogvita eldöntése annak természetétől függően rendes bírósági útra tartozott, egyebekben, a közjogi jogviszonyból fakadó ügyekben a kereskedelemügyi miniszter közigazgatási eljárásban hozott határozatot.

Szerződésen kívül okozott károk következhettek be az antenna építésével, üzemben tartásával, eltávolításával kapcsolatban. Az ilyen károk vonatkozásában úgy rendelkezett a jogszabály, hogy az engedélyes az okozott kár megtérítésére, valamint az antenna használat befejezését követőn az eredeti állapot helyre állítására – ha a tulajdonossal megegyezni nem tudott – a magánjog általános szabályai alapján volt köteles.

A rendeletben foglaltak be nem tartása kihágási eljárást vonhatott maga után, amelyben az eljárás alá vont személy pénzbüntetéssel, súlyosabb esetben szabadságvesztés büntetéssel volt büntethető. Az eljárás lefolytatására a rendőrség, mint közigazgatási hatóság (rendőri büntető bíróság) rendelkezett hatáskörrel, harmadfokon a kereskedelemügyi miniszter járt el.

Az 1926-os esztendő a magyar műsorszórás szabályozásának történetében más szempontból is fordulatot hozott. Ősszel egy posta-vezérigazgatói rendelet[28] megkönnyítette a rádióelőfizetést[29], remélve, hogy ezzel mind több hallgatót tud megnyerni a még nem egészen egy éve működő médium számára. Jelentékeny nehézséget jelentett, hogy dacára az országos adás megindulásának nem nőtt az előfizetők aránya abban a mértékben, ahogy azt várták, egyben az is közismert volt, hogy magas az úgynevezett „orvhallgatók” száma, akik nem jelentették be készüléküket, így engedéllyel sem rendelkezhettek, és nem is fizettek utána díjat.[30]

A fent említett két korszakos rendelet eredményeként megszületett hazánkban a korszerű rádiójog. Ennek ellenére 1927-ben mégis új rendeletet alkottak, amely lényegében átvette és egységes keretbe foglalta az előző kettőt, valamint apró kiegészítéseket tett, de szemléletmódjában, elvi alapállásában lényegében semmi újat nem hozott, mi több, szövege szinte betű szerint ismételte meg azokat. A 9.557/1927. (IV. 5.) K. M. rendelet[31] mivel magában foglalta a korábbi jogszabályok normaanyagát, azokat preambulumában hatályon kívül helyezte. Kimaradtak továbbá az új normaszövegből az 1925-ös rendelet egyes átmeneti szabályai is. Ezzel létrejött egy olyan átfogó jellegű szabályozás, amelyben összegződött a két világháború közti időszak rádióra vonatkozó joganyaga.

Az 1927-es szabályozás teljességét, komplex voltát jelzi az a tény is, hogy a korszakban a rádiójog tárgykörében már nem került sor említésre méltó jogalkotásra.

Ám később a világháborúba sodródó ország jogalkotásának – alkalmazkodva a kivételes jogrendhez is – számos új szempontot kellett figyelembe venni, s ezek a sajtószabadságot korlátozó jogforrások elfogadásához vezetettek, amelyek hatálya a rádióra is kiterjedt. A nemzetiszocialista Németországhoz közeledvén, az egyre inkább jobbra tolódó politikai ideológia eredményeként a faji alapon történő nyílt megkülönböztetés a jogalkotásban is teret nyert, amely új jelenség a rádiójog területén is jelentkezett.

3. A szabályozás új fejezete 1944-től

1944 tavaszán drámai változások zajlottak le Magyarországon, az addigi német szövetségesből megszállt ország lett. Március 19-én a német haderő elfoglalta az országot, tíz nappal később pedig megkezdődött a minőségileg és mennyiségileg is minden addiginál jelentősebb háborús és „zsidó” törvényhozás. Témánk szempontjából ezen jogalkotási folyamatból csak néhány jogszabály érdemel figyelmet.

Az alternatív, nyugati hírforrásoktól való elszigetelés, egyben a háborús illetve nyilas ideológia és tájékoztatás monopóliumának megvalósítása érdekében április 2-án lépett hatályba az 1310/1944. Miniszterelnöki rendelet[32], amely megtiltotta a – nem szövetséges, értsd „ellenséges” – külföldi rádióadások vételét.[33] A tilalom megszegőire súlyos joghátrányt helyezett kilátásba a jogszabály, mivel – az ugyan csupán kihágásnak minősített – bűncselekmény elkövetőire a két illetve hat havi[34] elzáráson túl, rendőrhatósági őrizet alá helyezés (internálás)[35] is elrendelhető volt. Az elkövetés eszközéül használt vevőkészüléket, mellékbüntetésként el kellett kobozni.

A nyílt jogfosztás a rádiójog terén úgy jelentkezett, hogy a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter rendelete[36] előírta a „zsidók tulajdonában lévő és igénybevett rádiókészülékek beszolgáltatás[át]”, és akik e kötelezettségüknek nem tettek eleget, súlyos, hat hónapig terjedő elzárással voltak büntethetők. Nyilvánvalóan ez a rendelkezés is a zsidók (tulajdoni) jogfosztásának[37] sorába tartozott, azzal azonban, hogy céljaként nem elsősorban a tulajdonjogi jogosultság törvényi megszüntetése dominált, hiszen a rádió-vevőberendezés nem volt oly értékes vagyontárgynak tekinthető, amelynek elvétele jelentős vagyoni hátrányt, tulajdonjogi sérelmet okozott volna. A jogalkotó ebben az esetben sokkal inkább a – hatalom szerint az újságíró társadalomban és egyéb értelmiségi foglalkozásokban túlreprezentált – zsidóság totális társadalmi, kulturális, gazdasági izolálásának, kitaszításának igényével lépett fel.

4. A műsorszolgáltatás jellemzői és szabályozásának politikai összefüggései

1925-ben az országos rádióadás sugárzására feljogosító koncessziós szerződés alapján jött létre a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt.[39] Tevékenységét az alapszabály a következőkben foglalta össze: „a közhasználatú telefonhírmondónak összes berendezéseivel és hálózatával együtt való meg- és átvétele és üzemben tartása […] A társaság célja végül a kereskedelemügyi miniszter úr „Engedélye” alapján Magyarország egész területére engedélyezett közhasználatú rádiónak létesítés és üzemben tartása […] berendezéseknek az előfizetők részére való felszerelése, eladása, és végül a fent leírt üzemekkel kapcsolatos esetleges hirdetési üzletek lebonyolítása”.[40]

Azzal, hogy a „rádió” az állam fenntartott jogaként került szabályozásra, egyszersmind nem dőlt el az a kérdés, hogy e jog gyakorlása állami vagy magánkezelésben célszerűbb-e. Az állam műsorszolgáltatási kizárólagosságát nem érintette a műsorszolgáltatási jogosultság átengedése magán, tehát nem állami társaságra. Az állam kizárólagos jogát azonban az üzemeltetés átengedése nem érintette. A joggal való rendelkezés kizárólagossága biztosította, hogy az állam bármikor határozhatott úgy, hogy a jog gyakorlását saját üzemeltetés útján valósítja meg, vagy a működtetést másik társaságra ruházza át.

A rádiózás feladatainak van egy olyan, teljesen különválasztható köre, amelyen belül a magántársaságok működésével az állam nem veheti fel a versenyt, vélték a rádió tulajdonosai, akik ezáltal nyilvánvalóan saját üzleti érdekeiket is védték. E sajátos feladat a műsorszolgáltatás illetve szerkesztés, a műsorszámok szolgáltatása, legyenek azok akár szórakoztató jellegűek, felolvasások, vagy híradások. Az állam feladata – tartották – a műsorszolgáltatás vonatkozásában csupán a felügyelet gyakorlása lehet, amelynek célja a színvonalas műsorok szolgáltatásának biztosítása, az államellenes, erkölcstelen, sértő tartalmú közlések kiszűrése, megakadályozása.

A rádiózás atyja, KOZMA MIKLÓS az államnak a lehető legkisebb szerepet szánta a műsorszolgáltatás, illetve a hírközlés területén. Több ízben kifejtette azon nézetét, hogy a magántulajdonos általi működtetés lehet csak sikeres, bármiféle állami beavatkozás, kizárólag az eredményes magángazdálkodás tönkretételéhez vezetne.

Mindazonáltal azért is kerülendő volt az állami szerepvállalás, mert – mérte fel helyesen KOZMA – az állami propaganda Európában szalonképtelen volt ez idő tájt. Az állam hatósági ellenőrzési jogáról úgy tartotta, hogy „se hivatalnak, se hivatalnokoknak nem lehet feladata a magángazdasági élet terén való tevékenykedés”, az többnyire, teszi hozzá „félmunkát és teljes sikertelenséget jelent”.[41] Máshol így nyilatkozott ugyanerről „ma túlteng, nincs megmozdulási lehetőség hatósági beavatkozás nélkül… Egészen nyilvánvaló, hogy… megbénítja a magángazdasági életnek azt a területét, amelyre ránehezedik”.[42] Az elnök a fentiekben idézett kijelentéseit ugyan a szintén érdekeltségében álló filmiparral kapcsolatban tette, mégis egyértelműnek látszik, hogy azokat, mint elvi alapállást érvényesnek tartotta a Rádió vonatkozásában is. Évekkel később kimondottan a Rádió vonatkozásában úgy nyilatkozott, hogy elismeri ugyan az állami ellenőrzés jogosságát, de mégsem „a szakma és a gyártás van a hatósági ellenőrzés és felügyelet szolgálatában, hanem megfordítva”.[43]

A társaság külső viszonyai kapcsán külön kell foglalkozni a Rádiónak a tágan értett sajtóviszonyokban, a nyilvánosság világában elfoglalt helyével, csakúgy, mint a közhatalomhoz (elsősorban is az államot e tekintetben képviselő Postához) való viszonyával.

A Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. által üzemeltetett rádió jogállását tekintve nem minősült sajtónak. A rádió a sajtó kategóriája alóli kivételének nem elméleti, sokkal inkább gyakorlati oka volt. Azzal, hogy a rádiót nem sorolták a sajtótermékek közé – mi több a rádió munkatársai 1940-ig nem voltak tagjai a Sajtókamarának[44] sem –, mentesült úgy intézményi szinten, mint az újságíró munkatársak tekintetében a sajtótermékekre előírt, a sajtószabadság érvényesülését jelentősen korlátozó szabályok, a sajtómunkásokra, újságírókra vonatkozó szigorú felelősségi szabályok alól.[45] A sajtókamarai tagság hiánya privilegizált helyzetbe hozta a rádiós újságírókat, hiszen ezáltal nem terjedt ki rájuk a kamara fegyelmi, hatósági jogköre, csakúgy, mint a speciális büntetőjogi és magánjogi felelősségi szabályok sem voltak alkalmazhatók esetükben.[46] Végül, 1940-ben kötelezővé tették a rádiós újságíróknak is a sajtókamarai tagságot, ezzel lényegében sikerült „zsidótlanítani” a „zsidó–asylumnak” gúnyolt Rádiót.

A rádió és az állam közötti jogviszony tartalma az állam által az MTI részére kibocsátott koncessziós szerződésben bontakozott ki. Igen sajnálatos, hogy a Magyar Országos Levéltárban ezen, a téma tárgyálasa szempontjából kiemelkedő jelentőségű okirat nem található meg[47]

A Posta és a Rádió közötti jogviszony tartalma igen gazdag volt, közjogi (engedélyezési) és magánjogi (szerződéses) alkatelemeket egyaránt tartalmazott.

A technikai eszközök, berendezések (infrastruktúra) üzembe helyezése és tartása (saját alkalmazottjai útján) a posta (állam), míg a stúdiók berendezése, a műsoros tartalmak szolgáltatása és a műsorokkal kapcsolatban felmerülő költségek biztosítása a magántársaság feladata volt. A két részes fél szerepe tehát a mikrofonnál találkozott. Az adás sugárzásáig felmerülő feladatok a részvénytársaságot terhelték, míg a műsortovábbítás már állami feladatként a postára hárult.[48]

A Műsorszolgáltató nemcsak a hatályos jogszabályokat volt köteles betartani, hanem az állami engedélyben foglalt további feltételeket és a Posta, mint hatóság által esetlegesen támasztott egyéb követelményeket is.

A vevőberendezések létesítésére és üzemben tartására engedély alapján jogosult engedélyesek csak a Postával álltak jogviszonyban. A Posta engedélyezte a vevőberendezések létesítését és üzemben tartását (erről részletesebben lásd előbb), állapította meg és szedte be a vevőberendezések után kiszabott díjakat. A társaság további díjakat nem követelhetett, csupán a beszedett díjakból reá eső hányadra tarthatott igényt.

A társaság főkötelezettsége, a műsorszolgáltatási tevékenység végzése mellett további részkötelezettségek kerültek megállapításra. A pártpolitikai vonatkozású, pártharcokban valamely fél mellett elkötelezett, tehát nem pártatlan közlemények, valamint reklámok vagy reklámszerű tartalmak közzététele tilalmazott volt. A leadott műsoros tartalmakat nyilvántartásba kellett venni, hogy azok utóbb ellenőrizhetők legyenek. Az utóbb bizonyítottan téves, valótlan hírek helyesbítésére az írott sajtóra vonatkozó szabályokat megfelelően kell alkalmazni.

A Posta, mint közjogi jogalany jogosult volt a műsorszolgáltatók működését ellenőrizni, ezt a társaságnak lehetővé kellett tenni, a szükséges információkat illetve dokumentációkat hozzáférhetővé tenni.

A 19. században megjelenő hírszolgálat módszere – vagyis a hírek, információk összegyűjtése, majd azok továbbítása az egyes sajtótermékek szerkesztőségéhez – a kitáguló, fejlődő világban egyre jelentősebb szerephez jutott. Ezt az egyes országokban eltérő módon szervezték meg. Hazánkban Magyar Távirati Iroda (továbbiakban: MTI) néven 1880-ban jött létre a hírszolgálat magántársasági formában, azonban nemzetközi mértékben számottevőnek mondható működést kifejteni nem tudott, mivel az osztrák „Correspondenz Bureau” hírszolgálati monopóliumát megtörni nem tudta. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása azonban a bécsi hírszerző iroda monopóliumának, sőt a magyar hírszolgálatra gyakorolt hatásának teljes megszűntével járt. Ekkor az MTI rövid időre az állam kezelésébe került, s mint ilyen, a kormány hivatalos hírügynöksége lett. Európában ellenben ebben az időben nem tekintették szalonképesnek a kormányzati befolyás alatt működő hírszolgálatokat, ezért TELEKI PÁL miniszterelnök javaslatára 1920-ban a tevékenység ellátását egy újonnan létrehozott részvénytársaságra ruházták.[49]

Az MTI felvásárolta a PUSKÁS-féle Telefonhírmondó részvényeit. A hatályos Kereskedelmi törvény[50], amely a gazdasági társaságokra vonatkozó szabályokat is tartalmazta, kógens szabályban mondta ki, hogy részvénytársaság alapításához hét természetes személy alapítása szükséges. Tudták ezt az MTI prominensei is, így a felvásárlást követően a cég képviseletében hét vezető tisztségviselője vallotta magáénak a Telefonhírmondó saját tőkéjének részvényben meghatározott részét. Miután pedig „tudomásul vették”, hogy koncesszió útján jogosultságot nyertek az állam fenntartott jogai közé sorolt „közhasználatú rádió létesítésére és üzemben tartására Magyarország egész területére … értve ezalatt hírszolgálatnak és bármely egyéb előadásnak … rádió útján való közvetítését”elhatározták, hogy módosítják a társaság alapszabályát. A társaság üzletkörét kiterjesztették a rádióműsorok szolgáltatására.

Viszonya az MTI-vel, az azonos tulajdonosi kör ellenére különlegesen alakult, mivel a Rádió, bár elsőbbséget élvezett az MTI hírek közlésében, azokhoz kommentárt nem fűzhetett, s ezáltal „éles konkurenciát” nem támaszthatott. A szolgáltatott hírekért ellenszolgáltatással tartozott, az MTI-nek rendszeresen díjat fizetett.

Miután az MTI felvásárolta, a Rádió egy nagy, tájékoztatási monopóliumra törekvő érdekcsoport által szervezett és vezérelt „konszern” része lett.

A rádiójog intézményi jellemzőinek belső viszonyai a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Részvénytársaság (belső) szervezeti rendszere alapján írhatók le, amelyek a társaság alapszabályában kerültek megállapításra. Szervezeti felépítése az egyes gazdasági társaságok szervezetét és működését megállapító Kereskedelmi törvény[51] szabályait tükrözte.  Legfőbb döntéshozó szerve a Közgyűlés volt, ez döntött a legfontosabb kérdésekben (pl. tulajdoni viszonyok megváltoztatása, feloszlás, egyesülés, csőd, felszámolás stb.). Az „előjáróságnak” is nevezett Igazgatóság, a társaság ügyvezetését ellátó szerve volt. Döntése alapján végrehajtó bizottságot választhatott, amely mentesíteni volt hivatott az igazgatóságot a napjában jelentkező technikai, a napi ügymenetet érintő döntések meghozatala tekintetében. Végül igen fontos, említésre méltó szerv volt, az (elsősorban gazdasági) felügyeletet ellátó Felügyelőbizottság, amely ellenőrizte a társaság ügyeinek intézését, könyveit, időnként megvizsgálta pénztárait, csakúgy, mint évi mérlegét.

A közgyűlés, amely a tulajdonosok testületi szerve volt, olyan grémium, ahol a tulajdonosi akarat (elsősorban a társaság hosszú távú, stratégia céljai, működése meghatározása körében, de nem kizárt az operatív jellegű kérdések eldöntése sem) leginkább érvényesülhetett. E tényből fakadóan a legtöbbet az mond el róla, ha megvizsgáljuk a tulajdonosi kört. A PUSKÁS-féle társaság részvényeit az MTI illetve annak tulajdonosai vásárolták fel, amint arról a fentiekben részletesen volt szó. A tulajdonosi testület tagjai tehát a rendszer magas reputációjú szereplői voltak, csakúgy, mint a többi szervben, ahol szintén a hadsereg leszerelt tisztjei, HORTHY MIKLÓS kormányzó környezetéből származó minisztériumi főtisztviselők, tanácsosok játszottak jelentős szerepet.

A vezérigazgató, KOZMA MIKLÓS személye önmagában is biztosíték volt a rendszerhez lojális működésre (erről lásd később a rádió politikai függetlenségéről szóló részt).

A Rádió ügyvezető szerve, az Igazgatóság volt. A tényleges operatív, politikai stb. irányítást azonban nem maga az Igazgatóság, hanem az általa választott, szűkebb összetételű, ebből következően hatékonyabban működő Végrehajtó Bizottság látta el.

A Miniszterközi Ellenőrző Bizottság, amelynek összetételébe az egyébként nagyhatalmú KOZMÁNAK már nemigen volt beleszólása, némileg ellensúlyát képezhette a Végrehajtó Bizottságnak. Tagjai az illetékes minisztériumok küldötteiből, vagyis a legfelsőbb kormányzati körökből kerültek ki. A Bizottság feladata lényegében a heti műsortervek végső felülbírálása volt. Amikorra azonban a tervezetek a grémium elé kerültek, már a számos szűrőn átjutott tartalom tekintetében lényegi műsorpolitikai hatást nem fejtett ki. A grémium tevékenysége, szerepe így kezdetben formálisnak tekinthető, amely kimerült néhány szerény javaslat előterjesztésében, jelentés elkészítésében. A későbbiekben, amikor a Rádiótól egyre harcosabb politikai, ideológiai agitációt követelt meg a kormányzat, mind többször játszott döntő szerepet a műsoros tartalmak, műsorszerkesztés alakításában.

5. Az objektivitásra törekvéstől a pártos szerepfelfogásig – a véleményszabadság érvényesülése és korlátai

A sajtószabadság a vizsgált korszakban felemás módon érvényesült.

Az MTI csakúgy, mint a Rádió, igen hosszú ideig sikeresen őrizte viszonylagos objektivitását, pártatlanságát, így csak a negyvenes évek első felében figyelhető meg a hírszolgálat radikalizálódása, militarizálódása, a szélsőjobboldali eszmekörnek való behódolása.

KOZMA MIKLÓS egyértelműen utalt rá, hogy sem az MTI-nek, sem pedig a Rádiónak nem lehet szerepe a pártharc. A pártatlanság megteremtésével kapcsolatban egy levelében Kozma úgy fogalmazott, hogy ő egész munkája során azon igyekezett, hogy „fokozatosan a pártok fölé kerüljön az a munkaterület [tudniillik a hírszolgálat, a tájékoztatás, MTI, Rádió – K. T.], amely nem a pártharcok pocsolyájába való”.[52]

A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy még 1922-ben megszületett egy aide memoire a kormánypárt sajtópolitikájáról,[53] amelynek eredeti példányát az MTI hivatalos papírjára nyomták. Ebből s még más körülményekből arra következtethetünk, hogy a szöveg KOZMA elnök szellemi irányítása mentén készült.[54] Az egyébként feltehetően – tartalma és műfaja szerint – nem a nyilvánosságnak szánt dokumentum, bár lándzsát tör a sajtószabadság mellett, egyben hangsúlyozza, hogy szükség van a jogalkotás útján megfelelő szabályokat alkotni a „hazafiatlan és nemzetellenes” sajtó működésének megakadályozására, és javaslatot tett a sajtó működésének független bírói szerv részéről történő folyamatos figyelemmel kísérésére, ám az ellenőrzés mércéjévé a korántsem egzakt „nemzeti megbízhatóságot” állította. Továbbá a történeti közelsége okán szorgalmazta a forradalmi (tanácsköztársasági) sajtó felelősségre vonását. A sajtó útján elkövetett bűncselekményekre pedig igen „példás” (gyors és erélyes) büntetések kiszabását óhajtotta.

A már ekkor egyesek által felállításra javasolt sajtókamarával kapcsolatban pedig arra az álláspontra helyezkedett a dokumentum, hogy annak megszervezése egyelőre nem mutatkozik sürgetőnek, mivel az csupán egyes nem kívánatos elemek (ki nem mondottan a zsidók) túlsúlyának növekedésével járna.

A memoár – az előbbiekkel némileg ellentétesen – hangsúlyozta egy független, s a kormány- és pártkapcsolatok vonatkozásában minden gyanún felül álló hírszolgálat megszervezésének szükségességét.

A véleményszabadság emlékeztetőben javasolt korlátozása azonban csaknem két évtizedig nem vált sem a hírszolgálatnál, sem a rádiónál gyakorlattá. A „kormány félhivatalosa” és a rádió egyaránt ténylegesen független és objektív hírszolgáltatást, műsorszolgáltatást fejtett ki.[55] Első MTI-s intézkedései egyikeként kért KOZMA vállalkozásai számára cenzúramentességet, amelyet meg is kapott.

KOZMÁNAK és a vállalatok vezetőinek igen hamar rá kellett jönniük, hogy a hír- és műsorszolgáltatás „az objektivitás mellett is nagypolitika”.[56] Az elnök rendszeresen hangoztatta, hogy vállalatai azzal szolgálják leginkább a Kormány, és egyben a magyar érdeket, ha szelekció és kommentár nélkül adják tovább az összes beszerezhető hírt. Mégis voltak olyan felsőbb szempontok (elsősorban külpolitikai érdekek), amelyek a szelektálás szűk körű alkalmazását megkövetelték. Így vált a „KOZMAI objektivitás” egyfajta relatív objektivitássá. Erre hadd világítsak rá egy rövid példával, amely ugyan még a Rádió 1925-ös indulása előtti időre nyúlik vissza, és az MTI működését érinti, mégis jól tükrözi a fentebb leírtakat. Amikor a trónjától megfosztott HABSBURG uralkodó, IV. KÁROLYmásodik puccskísérletére került sor, igen súlyos bel – és külpolitikai feszültség alakult ki, amely nyomás nehéz feladat elé állította az MTI-t. A leckét a vállalat azonban a kormányszempontoknak kifogástalanul megfelelve oldotta meg. A királypuccsról szóló híradások az egyoldalúságtól és a ferdítésektől sem voltak mentesek, s e „szolgálatot” Bethlen István miniszterelnök levélben köszönte meg.[57]

A koncessziós szerződés egy titkos záradéka[58] szintén jelentős szerepet játszott a rádió államtól való függetlenségének megőrzésében. A titkos klauzula ugyanis arról rendelkezett, hogy a rádióhoz befolyt bevételek egy részét a tulajdonosok a kormánynak utalják át, az pedig ezt az összeget tetszése szerint használhatja fel (többször jutott jelentős tőkeinjekció a Postának, és egyes, elsősorban kormánypárti sajtóorgánumok is részesültek a titkos javadalomból). Így a kormány egy olyan viszonylag állandó bevételi forráshoz jutott, amellyel finanszírozhatta azon kiadásait, amelyekre a költségvetési szorítás miatt nem jutott volna összeg, vagy amelyet különböző okokból el kívánt hallgatni a nyilvánosság elől. A kormánynak tehát érdekében állt a rádió jóindulatát megőrizni, így nem szólt bele annak működésébe, nem kívánta – hosszú ideig – saját politikai törekvéseire felhasználni. A titkos klauzula egyébként a későbbiekben rengeteg bosszúságot okozott az elnöknek és a vezetőségnek (lásd később).

A KOZMAI „relatív objektivitásra” törekvés azonban bizonyára kevésnek bizonyult volna az állami propaganda kivédésére, kellett hozzá a korszak politikusainak, a hatalmi gépezet irányítóinak kései ébredése, az a tény ugyanis, hogy nem mérték fel a Rádiónak, mint a propaganda eszköznek a jelentőségét. Ebből fakad, hogy hosszú évekig jelentékeny politikai nyomástól mentesen működhetett a Rádió. BETHLEN ISTVÁN miniszterelnök esetében nem sok csodálkozni való van ezen, hiszen ő zárt alkatánál fogva irtózott a mikrofontól (első rádiós interjúját is viszonylag későn és külföldön adta). Erről a kényelmes helyzetről KOZMA 1933-ban úgy nyilatkozott, hogy a Rádió sikeresen emelkedett felül a napi és pártpolitikán, s „mindeddig senki sem kívánta tőlünk, hogy a rádiót párt – és napi politika céljaira rendelkezésre bocsássuk”.[59] Ez a kijelentés azonban már nem annyira a valóságot tükrözte, inkább prevencióként szolgált az ekkortájt megerősödő befolyásolási törekvésekkel szemben.

A kormányból először KLEBELSBERG KUNÓ vallási- és közoktatási miniszter látta meg a lehetőségeknek azt a szinte határtalan horizontját, amelyet a rádió nyújtani volt képes. KLEBELSBERG újabb és újabb igényekkel lépett fel a Rádió vezetősége irányába, műsoridőt kérve saját kultúrpolitikájának, a magyar és egyetemes kultúra propagálása, illetve terjesztése céljából. A kultúrpolitikusügybuzgalmán felbátorodva mind több kormány közeli politikus vindikálta magának a jogot, hogy műsoridőt kérjen, amely törekvés a műsorszerkesztés ellenőrzésének és befolyásolásának igényéig meg sem állt. A miniszterelnök sajtófőnöke pedig elkezdte a miniszterek megszólalásait cenzúrázni, és csupán az így megcsonkított szövegeket jutatta el a hírszolgálathoz. KOZMA tiltakozó levelet írt a sajtófőnöknek, amelyet így zárt: „mióta az MTI-t vezetem, nem volt még kormányzat amely … az MTI-vel szemben … oly kevés megértést mutatott volna, mint a mostani”.[60] Megállapítható tehát, hogy egyre több és intenzívebb támadás indult a KOZMA-birodalom függetlensége ellen, amely befolyásolási törekvés a háború kitörésével csak újabb lendületet vett. A kétségtelenül politikai támadások jellegüket tekintve két forrásból táplálkoztak, eleinte dominált a pénzügyi panama vádja, utóbb azonban egyre inkább direkt politikai alakot öltöttek.

Az engedélyokirat titkos záradékából adódó szürkezónás pénzmozgások jó alapot adtak a pénzügyi visszaélések vádjára. Mivel a kormánynak átutalt pénzekről elszámolni nem lehetett, s azok feltűnően hiányoztak a rádió mérlegéből, egyre inkább megerősödtek azok a hangok, amelyek azzal vádolták a vezetőket, hogy eltüntetik a pénzeket. Az elnök pedig nyilvánvalóan nem tehette, hogy feltárja a pénzek valódi útját.

„Minden oldalon többet követelnek”[61], így panaszkodott KOZMA a kifejezetten politikai befolyásolási kísérletekkel kapcsolatban, aminek ő nem tudott, de nem is akart eleget tenni. Annyiban pontatlanul fogalmazott az elnök, hogy a nyomásgyakorlás kizárólag szélsőjobbról volt tapasztalható. A támadások önmagukban jelzik, hogy a vállalatok nem hódoltak be az egyre inkább szélsőjobbra tolódó, németbarát hatalom elvárásainak, hanem igyekeztek az adott helyzetben legnagyobb függetlenséget, tárgyilagosságot, objektivitást megőrizni, amely egyre nehezebb feladatnak bizonyult.

Ebben az időszakban erősödött meg a korábban említett Miniszterközi Ellenőrző Bizottság szerepe, amely vindikálta magának a jogot, hogy részt vegyen az operatív munkában, a műsorszerkesztés folyamatában, egyes műsorokat letiltson, másokat pedig műsorra tűzzön. A Bizottság tehát mind inkább szerkesztői és cenzori feladatokat látott el, de ezenkívül erkölcscsőszi, műkritikusi szerepet is akart játszani. A minőség helyet egyre inkább egyéb célok (honvédelem, irredentizmus, egyéni művészi ambíciók) kerültek előtérbe.

1940. január 31-én a Bizottság ülésén így fakadt ki KOZMA: „…tűrhetetlen… hogy minden tudás, műveltség és irodalmi hozzáértés nélkül, tisztán azon az alapon, hogy nemzetvédelmet csinálunk, mindenbe beleszóljanak… nem vagyok hajlandó azért rádión keresztül irredentát csinálni, nem vagyok hajlandó azért támogatni tehetségtelenséget, mert az katonai vagy vitézi ruhában jelenik meg… Nem vagyok hajlandó nagy magyar értékeket kihagyni a rádióból azért, mert irodalomhoz nem értő, gyerekes szempontok alapján bíráló katonahelyek az illetők személyét kifogásolják… Nekem – folytatta öntudatosan – több judíciumom van ennek elbírálására, mint nekik”.[62]

1941. július 2-án tartott ülésén a testület udvariasan, de félre nem érthető módon utalást tett arra a rádió ügyvezetése felé, hogy az angol követségnek tapintatosan a tudtára kell hozni, hogy a „jelenlegi szituációban” a szoros kapcsolat további fenntartása nem időszerű.

A KOZMAI sajtóbirodalomnak a „párharcok méltatlan pocsolyájába” süllyedése vitathatatlanul összefügg vezetőjének más irányú elkötelezettségével. KOZMÁT először belügyminiszteri elfoglaltsága, miután pedig HORTHY MIKLÓS kormányzó 1940 augusztusában Kárpátalja kormányzói biztosának nevezte ki e megbízatása vonta el a médiaügyektől. Bár egyre kevesebb ideje volt vállalatai ügyeivel foglalkozni, mégis minden igyekezetével kiállt függetlenségük mellett. Sajtó- és véleményszabadságról vallott nézetéről mi sem árul el többet, mint az a tény, hogy mint kormánybiztos nem kért propagandát a sajtószervektől, kizárólag pontos, tárgyilagos tájékoztatást.[63]

Látható tehát, hogy a Rádió hosszú ideig pártatlan maradt. Vezető munkatársainak személye és a társaság szerveinek összetétele már önmagában kellő biztosítékul szolgált, hogy a hírközvetítés forradalmian új eszköze az éppen megszilárdulóban lévő rendszer támasza lehessen. Nem a mindenkori kormányé, hanem a rendszeré, s ez kétségtelenül nagy különbség!

A társaság ügyvezetése és külön kiemelendően KOZMA MIKLÓS elnök, olyan jellemvonásokról, mint a mértékletesség, objektivitás, függetlenség tettek tanúbizonyságot azzal, hogy a rádió a kétségtelenül meglévő szellemi elkötelezettsége mellett, nem vált a rendszer ideológiai szócsövévé, sokáig nem volt vádolható pártossággal. A háború azonban némiképp változtatott a fentieken, mivel a rádió műsorszerkesztésében – a nyilvánvaló történelmi súlyú események miatt – hangsúlyosan a hírszolgálat került előtérbe. Ám ez a hírszolgálat még jobbára mindig propagandamentes, tárgyilagosságra és pontosságra törekvő volt és az is maradt egészen KOZMA 1941. december 7-én bekövetkezett haláláig. A háború a műsorok szabad szerkesztésében idővel mégis jelentős korlátozással járt, mivel egyre inkább megszaporodtak az ún. „kötelező anyagok”. KOZMA javaslata e probléma megoldására máig mutató jelentőségű volt. Kifejtette, hogy szükséges lenne két teljesen egyenrangú, ám egymástól független leadó (tulajdonképpen adóállomás, önálló rádió) állomás létesítése, amelyek különálló műsorral jelentkeznének.[64]

A KOZMAI egyensúlypolitika az ország hadba lépéséig megmaradt. A Rádió a nyugati államok (elektronikus) sajtószerveivel hasonló szívélyes viszonyt ápolt, együttműködést tartott fenn, mint Magyarország német és olasz „barátaival”.[65]

A műsorszerkesztés mikéntje is a lényegét tekintve változott meg. A korábban hetekre előre kitűzött műsortervek nem voltak tarthatóak, sokszor permanens műsorváltozási lázban égett a szerkesztőbizottság. A Rádió javára írandó, hogy az eseményekről mindig a leggyorsabban és legidőszerűbben számoltak be. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy a harci jelentéseknek – elkerülhetetlenül – propaganda jellege is volt.

A műsorok ideológiai töltetét elemezve megállapítható, hogy a rádió híven követte a hivatalos állami irányvonalat, attól való – a közhatalom szempontjából nem megengedhető – elhajlás szinte lehetetlen volt a speciálisan fennálló garanciák miatt. A társaság a műsortartalmak tekintetében is állami kontroll alatt állt, azáltal, hogy az Igazgatóságban tagsággal rendelkezett a miniszterelnökség és a posta delegált képviselője, továbbá, hogy a kormány részt vett – egy tag delegálása útján – a Felügyelőbizottság munkájában. Az állami felügyelet megvalósulásának biztosítéka volt továbbá a – már bemutatott – Miniszterközi Ellenőrző Bizottság működése is. Heti ülésein látta el feladatát, amely a műsorok erkölcsi és közbiztonsági ellenőrzésében volt tetten érhető.

Fontos szerephez jutott a hivatalos irányvonaltól eltérő vélemények elhangzásának meggátolásában a rádió működtetése vonatkozásában is érvényesülő személyzeti politika. Az egyes rádiós szervek tagsága és az intézménynél dolgozó újságírók ideológiailag többnyire válogatott körből kerültek ki. A származási vagy politikai okokból nem megbízható újságírókat idővel eltávolították az intézménytől, amelyre jó alkalmat adott a zsidótörvények és a sajtókamarai jogszabályok végrehajtása is. A rádiónál azonban hosszú ideig nem tombolt vak antiszemitizmus, hiszen az igazán tehetséges szakemberektől nem váltak meg kizárólag vallási, illetőleg faji alapon. KOZMA maga nem volt kimondottan antiszemita. A zsidósággal kapcsolatos felfogását így foglalta össze, egy zsidó tudósítójának írott levelében: „a zsidóság szempontjából egy méltányos átalakulásra van szükség, amit azonban úgy formuláznék, hogy nem a jóravaló zsidóság szorítandó ki, hanem bevonandók azon nem zsidó elemek a sajtó … életbe, melyek arra alkalmasak, viszont letörendő teljesen minden hazaellenes, internacionális elem, melynek vezetői közt a múltban túl sok volt a zsidó”.[66]

 6. A műsorszolgáltatás, mint kulturális misszió

Mielőtt a műsorszolgáltatásnak a kulturális életben betöltött szerepéről részletesebben szólnék, itt tartom szükségesnek megemlíteni a jogi szabályozás némi fogyatékosságát, azt tudniillik, hogy a sugárzott műsoros tartalom – amely politikai aspektusain túl jelentékeny kulturális szerephez is jutott – szabályozási terrénuma nem vált a jogilag formulázott normaalkotás tárgyává. E tényt nem vitatva azonban hangsúlyozandó, hogy volt néhány olyan, bár kétségtelenül nem kötelező, jogi úton ki nem kényszeríthető, mégis irányzékként, alapelvként széles körben elfogadott, előre mutató erkölcsi szabály, amelyek a műsorokban megengedett tartalmak kérdését érintették, ez azonban semmi esetre nem tekinthető tartalomszabályozásnak, de még annak előképének sem. Az előírások nem jogi formában jelentek meg, de nem is etikai kódexben, csupán a szerkesztők munkájuk során tekintették azokat „általánosan elfogadottnak”. Ezeket az „axiomatikus” szabályokat elsősorban KOZMA MIKLÓS nyilatkoztatta ki, s azáltal nyertek legitimitást, hogy kiötlőjüknek megkérdőjelezhetetlen szakmai felkészültségét, autoritását nagyon kevesen vonták kétségbe.

A műsortartalom vonatkozásában foglalkozott a „médiamágnás” a gyermekek védelmével, amely igazán elismerésre méltó szellemi teljesítményként értékelendő, hiszen ez a kérdés ekkortájt még nem került napirendre Nyugat-Európában sem, ott is csak évtizedekkel később merült fel szabályozandó feladatként. Ennek kapcsán KOZMA világosan leszögezte, hogy a Rádióban nem jelenhet meg olyan szöveg, amelyet el kellene zárni a gyermekek elől.[67]

Hasonlóan KOZMA iránymutatása érvényesült a rádió hírműsorainak objektivitásában, a pártatlan hírszolgáltatás követelményében.

A reklámtevékenyég, vagyis a rádió kereskedelmibb alapra helyezésének kapcsán is egyértelmű álláspontot alakított ki az elnök. Amikor a Rádió romló pénzügyi helyzete kapcsán felvetődött a működés reklámbevételekből való finanszírozhatóságának kérdése nagy vita után, gyaníthatóan a rádióvezér közbenjárása miatt lekerült a napirendről, mivel bár igen óvatosan fogalmaztak, mégis kijelentették, hogy a reklám bevezetése erkölcsi, nemzeti és politikai szempontból aggályos”.[68]

A műsorszolgáltatás egyik, de nem egyetlen funkciója a hírszolgáltatás. A nyilvánosság tájékoztatásán, hírekkel való ellátásán túl a jelenben is, de még inkább a rádiózás kezdetén kiemelkedően fontos szerep jutott a rádiónak a kultúra ápolásában, terjesztésében. A kulturális szerepkör pedig Magyarországon – amely az 1920. évi trianoni döntés következtében nem csak gazdaságilag vérzett ki, de kultúráján, társadalmi szövetén is hatalmas seb keletkezett – még fontosabb volt. A megalázott, energiaforrásaitól megfosztott, területileg és lakosságában egyaránt megcsonkított ország felvirágzására, az agóniából való kivezető útra kiváló megoldást talált a magyar kultúrpolitika. A kultúrában és a tudományban kell a térség éllovasává válni, – Széchenyivel szólva – a kiművelt emberfők sokasága fogja biztosítani a nemzet ismételt nagyságának eljövetelét – ilyenképpen gondolkodott a maradék ország mérsékelt politikai, szellemi gondolkodóinak jelentős része. A már korábban említett KLEBELSBERG KÚNÓ, aki egy évtizedig volt a magyar kultúra, oktatás „első számú szolgája” (minisztere) szívügyének tekintette a fenti gondolatot és tette azt a kormány álláspontjává és stratégiai programjává.

Amikor koncessziós szerződéssel a zsebében, 1925. december 1-jén délután öt órakor megkezdte működését a rádióüzem, a következő szavakkal köszöntötte vitéz LEVELDI KOZMA MIKLÓS (akkor) miniszteri tanácsos, a Rádió leendő ura a születő, új intézményt: „A magyar kultúra fegyvertára erős fegyverrel szaporodott […] mindenki tudja, mit jelent különösen Magyarország mai helyzetében az, hogy a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó. A broadcastingnak nemcsak az a hivatása, hogy a tanya világra elvigye a kultúrát, jelentősége az, hogy egyrészt az egyetlen szabad összeköttetési lehetőség elszakított véreinkkel, másrészt dokumentálja a magyar kultúrfölényt olyan nemzetekkel szemben, amelyek hatalmasabbnak hiszik magukat mint mi, de amelyek kultúrája a miénk nyomába sem léphet”.[69]

VASS JÓZSEF népjóléti és munkaügyi miniszter (a miniszterelnök helyettese) hasonlóan nagy várakozással tekintett a születő „broadcasting” jövőjére. „Tengerünk nincs, ami a világ nyitott kapuja lehetne számunkra, nyíljék meg tehát a levegő végtelen birodalma előttünk, és ha már repülőgépeink nem hordozhatják […] odafenn a magyar színeket, hadd rohanjon a magyar gondolat a rádió hullámszárnyain”.[70]

Közel egy évtizeddel később NÉMETH LÁSZLÓ programiratában[71] újrafogalmazta a rádió feladatait. Felvetette a magyarság túlzott szétdarabolódásának veszélyét, úgy a határon túli, mint inneni viszonylatban, ennek kapcsán jelzi „a rádió lehet a legnagyobb összehozó”.[72] Hangsúlyozza még a rádió fontos (anya)nyelvápoló funkcióját, továbbá feladatául jelöli a hagyományőrzést és a nemzeti öntudat felélesztését, a nemzeti önismeret kifejlesztését, azzal, hogy az „ébren tartott magyar öntudatra, mint csontvázra, a nemzeti önismeretet rakja fel húsul”.[73] A korra oly jellemző Trianon kérdéskör és a rádió viszonyáról így vall: „Egy ingerlő, lázító szónak sem kell a rádióból elhangzani, de tárgyilagosságunkból is érződjék ki a kapaszkodás és ragaszkodás elszánt indulata”.[74]

Valóban, a kultúrfölény érzékeltetése és ebben a magyar kultúra ápolása, a magyarságtudat erősítése a rádió kiemelt feladata volt. A közszolgálat mintapéldájaként is említhető, hogy 1935-ben a sok zene és különféle irodalmi témájú műsorszám mellett 205 drámai mű került előadásra (ebből 169 magyar volt).[75] A rádió beszámolt minden jelentős kulturális, társadalmi és politikai eseményről.

A kulturális műsorok szerkesztése során az alapelv tulajdonképpen igen egyszerű volt, magas színvonalú, minőségi műsort kell sugározni. E műsorok természetesen elsősorban a magyar értékeket voltak hivatottak bemutatni, de az európai kultúra szempontjait sem hagyták figyelmen kívül.

Az irodalmi rovatban szinte minden szerző művét publikálni lehetett, ennek kizárólag egy feltétele volt, nem az ideológiai hovatartozás, nem a politikai szimpátia, vagy a kapcsolatok, hanem a minőség. Az alkotás művészi értéke.

KLEBELSBERG szándékai, bár a miniszter igen intenzíven követelte a Rádiótól a kulturális műsorok mind nagyobb számban történő sugárzását, mégsem vágtak egybe a vezetőség elképzeléseivel, mivel az általa preferált műsorok jelentősen elmaradtak a minőség azon fokától, amelyet az utóbbiak a maguk részére felállítottak.

Száműzték a repertoárból a hamis népieskedést, ám az értékes vidéki és városi kultúra egymás mellett jól megfért. A „műmagyarkodást” – ahogy Kozma nevezte – igen kártékonynak tekintették.

A nyomás azonban a kulturális műsorok szerkesztésére idővel – a hírszolgálathoz hasonlóan – erősödött. A politikai szekértáborok támogatását élvező, ám tehetségtelen művészek is öntudatosan helyet követeltek maguknak a nemzeti irodalom nagyjainak műveit bemutató műsorokban. Az érdekesség kedvéért említem, milyen sok nehézséget okoztak a vezetőségnek egyes Miniszterközi Ellenőrző Bizottsági tagok irodalmi ambíciói, akik a műsorszerkesztésre való befolyásukat egyre gyakrabban használták fel, igen szerény teljesítményük propagálására.[76]

Az irodalom, művészet, kultúra területén a szerkesztésben tehát kezdetektől fogva ténylegesen és deklaráltan is érvényesült a szelekció. KOZMA maga magasztosan így írt erről „ha a rádió nem akar a nívótlanság posványába merülni, az egyetlen út… a minél szigorúbb válogatás”.[77]  Ez a szelekció azonban nem volt önkényes és semmi esetre sem szolgált ki politikai vagy egyéb érdekeket. Egy érdeket kívánt szolgálni, a magyar kultúra és a közéleti tájékoztatás ügyét.

Zárszó

A honi elektronikus sajtó szabályozásának kezdeteit bemutató munka hiánypótlónak tekinthető, mivel a korszak rádiószabályozásának feldolgozására mindeddig – jogtörténeti aspektusból – senki nem vállalkozott.

A „beszélő újság” technikájának elterjedésében jelentékeny szerepet játszó magyar szellem jeleskedett a jogi szabályozás időszerű és jó színvonalú kialakításában is. A dolgozat számos jogtörténeti adattal támasztja alá, hogy az elektronikus sajtó szabályozásának első jogalkotási termékei európai színvonalúak voltak. A jogalkotásban a véleményszabadság – a tárgyalt időszakban – lényegesen szélesebb mozgásteret kapott, mint a sajtó szabadsága, a lapokat jelentősen gúzsba kötő, cenzurális és egyéb sajtórendészeti eszközöket intézményesítő sajtójogi szabályozásban.

A KOZMA MIKLÓS irányította Rádió a politikai tájékoztatásban tárgyilagosságra és a napi politikától való távolságtartásra törekedett. Az intézmény pártatlan műsorpolitikájának elveiből az egyre erősödő kormányzati nyomás ellenére – sokszor jelentékeny konfliktusokat vállalva – sem engedett. Az elnök kiemelkedő szerepét jelzi az a tény, hogy a Rádió csak az ő mindennapi irányításból való eltávolítását, majd pedig halálát követően adta fel politikai függetlenségét.

A műsorszolgáltatás a kulturális műsorok vonatkozásában értékalapú volt. A magyar és egyetemes kultúra értékeit a minőség mércéjével mérte, műértő gonddal válogatva közöttük. A Rádió kiemelkedő kulturális feladatul kapta a vidék kulturális felemelését, és az elszakított országrészekkel való kapcsolatok ápolását. A magyar rádiózás atyja jól látta, hogy a kultúra terjesztésének meghatározó eszközévé válhat a Rádió, s e lehetőséggel – igazolva munkássága nagyságát – élni is jól tudott.

 

 

A szerző az ELTE ÁJK 5. éves joghallgatója, a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék demonstrátora, 5 éve kutat Dr. Révész T. Mihály egyetemi docens szakmai irányítása mellett elektronikus sajtójogot és -történetet.

*  A tanulmány a XXIX. Országos Diákköri Konferencia Állam- és Jogtudományi Szekciója Telekommunikációs és Média Jogi Tagozatában 1. helyezést elért dolgozat rövidített változata; konzulens Dr. Révész T. Mihály.

[1]  Idézi: Kenedi Géza: A magyar sajtójog, úgy amint életben van. Budapest, Franklin – Társulat, 1903. p. 12.

[2] A korszakra alapvetően a rendeleti jogalkotás volt jellemző, a kereskedelemügyi miniszter jogszabályalkotásra való felhatalmazottsága e tárgykörben igen széles volt. Törvényi szabályozásról pedig egyáltalán nem lehet beszélni, hacsak nem tekintjük – teljesen alaptalanul – a korszak rádiójoga tekintetében meghatározónak a későbbiekben röviden érintett 1888-as törvénycikket.

[3] Lásd: Magyar Törvénytár 1887–1888. évi törvénycikkek. Budapest, Franklin, 1987. p. 361–367.

[4] A közmunka és közlekedésügyi miniszter engedélye, 1889-től a minisztériumi struktúra változása folytán a kereskedelemügyi miniszteré.

[5] E körbe tartozik az az eset, amikor a közhasználatú berendezés (távíró, távbeszélő) alkalmazása a magyar korona területén túlra nyúlik illetve, ha ilyen berendezésekkel olyan tízezer lakosnál nagyobb településeket kívánnak összekötni, ahol már van állami távírda vagy távbeszélő.

[6] A távírókényszer közjogi vonatkozásairól és gyakorlati értelméről lásd részletesen: Hollós József: Rádiójog, 1926. Budapest, a szerző kiadása, p. 31. és következő oldalak.

[7] Tc. 3. §

[8] Tc. 4. §

[9]  Tc. 11. §

[10]  Ezekre a magyar szabályozás kapcsán hosszasan nem térek ki. Csak példálózva, említésszerűen: Első az 1906-os nemzetközi (berlini) rádiótelegráf egyezmény, amelyet az 1909:XX. tc. (In: Magyar Törvénytár, 1909. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin – Társulat, 1910. p. 339–361.) tett a belső jog részévé. Ez a rádióadóval felszerelt (nem hadi) hajókra vonatkozott, így magyar szempontból csak elvi jelentőséggel bírt annak aláírása, hisz akkoriban nem rendelkeztünk ilyen felszereltségű hajóval, ám az is igaz, hogy hatása Magyarországon is érvényesült, hiszen az az Osztrák–Magyar Monarchia tagja volt. A következő jelentősebb nemzetközi dokumentum 1912-ben, Londonban került aláírásra és a Corpus Iurisba 1914-ben 16-os sorszámmal került felvételre (In: Magyar Törvénytár, 1914. évi törvénycikkek, Budapest, Franklin – Társulat, 1915. p. 140–152.). Kilencedik cikke kimondja, hogy az állomások kötelesek a vészjelzéseket feltétlen elsőbbséggel fogadni és a megfelelő intézkedéseket megtenni, függetlenül attól, hogy a jelzések honnan származnak stb.

[11] 68.805/1913 (VIII. 21.) Kormányrendelet és a kereskedelmi miniszter 62.574/1913 (X. 16.) számú rendelete In: Magyarországi rendeletek tára 1913. II. kötet, Budapest, 1913. Magyar Királyi Belügyminisztérium, 1754–1760. oldalak.

[12] In: Magyarországi Rendeletek Tára 1922. Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, 1922. p. 192–203.

[13] In: Magyarországi rendeletek tára 1924. Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, 1924. p. 847–849.

[14] In: Magyarországi rendeletek tára 1925. Budapest, 1925, Magyar Királyi Belügyminisztérium, p. 575–599.   Nb.: A jogszabály novemberben, bő fél hónappal a rádió december 1-jei indulása előtt jelent meg.

[15] Az állam kizárólagos jogának természetéről, eredetéről és terjedelméről lásd részletesen többek között Hollós József: Rádiójog, A rádió jogi, pénzügyi, gazdasági, közlekedéspolitikai vonatkozásai, A szerző kiadása, Budapest, 1926. p. 24. és következő oldalak. A szerző négy évvel korábban elméleti vonatkozásait tekintve ugyanezt írta le a „távbeszélés” vonatkozásában: Hollós József: Távíró – és távbeszélőjog, A távíró – távbeszélő különleges jogának rendszerbe foglalt teljes anyaga. A szerző saját kiadása, Budapest, 1922. 5–6 fejezet, p. 17–22.

[16] Tc. 5. §

[17] Tc. 7. §

[18]  Lásd: Tc. 12. §
A tulajdonjog átruházásához egy különleges közteher, az ún. átruházási díj kapcsolódott.

[19] Exemplifikatíve említi a normaszöveg a közszolgálat, közbiztonság, közegészségügy vagy éppen az árvízvédelem, tűzoltás feladatait, továbbá a tudományos és kísérleti felhasználást.

[20] Tc. 14. §–16. §

[21] Értve ez alatt például a következőket: vendéglátó ipari üzemegységek, szállodák, színházak, kaszinók, klubok, nyilvános előadásokat szolgáltatók.

[22] Az eljárás megindításának feltételeiről a Rádiórendelet (32.250/1925 K. M. rend.) végrehajtási utasítása rendelkezett: 34.852/1925 K M. rend. 5. pont. Nem jelent meg sem a Magyarországi Rendeletek Tárában, sem a „Budapesti Közlönyben. Csupán utalást tesz rá Dulin Elek: A hatályos magyar sajtójog szabályai. Stádium kiadó, Budapest, 1940.

[23] 43.702/1926. (XII. 2.) K. M. rendelet a rádióantennák építéséről (továbbiakban: Antennarendelet) In: Magyarországi Rendeletek Tára 1926. Budapest, 1926, Magyar királyi Belügyminisztérium, p. 692–699.

[24] Rádiórendelet 30. §

[25]  Antennarendelet 3. §

[26] Hollós id. művében részletesen beszámol azon külföldi példákról, ahol „az ingatlantulajdonok tulajdonosai kicsinyes okokból minduntalan megtagadták az engedélyt”. A külföldi tapasztalatok hatása játszhatott tehát közre abban, hogy a hatályos jogszabályokkal ellentétben, a „technikai fejlődés érdekében” ilyen súlyos korlátozásnak vetették alá a tulajdonjogot.

[27] Antennarendelet 1. §; 4. § – 5. §

[28] Lásd: 28.360/1926 posta vezérigazgatói rendelet, In: Rendeletek tára a Magyar Posta részére: 1926. Budapest, 1926. október 26. 48. szám, Magyar Királyi Kereskedelemügyi Miniszter, p. 325.

[29] A rendelet értelmében ezt követően már nem kellett körülményes eljárási rendeket követni, hanem mindenki a postás útján, egy blanketta kitöltését követően előfizetővé válhatott. Majd ugyanez év december 20-tól eltörölték a kérvények bélyegilletékét csakúgy, mint az engedélyokirat kiállításának díját és minden más mellékilletéket.

[30] Erre is megoldást keresett a vezérigazgatói rendelet, amely haladékot adott a közönség ezen illegálisan jelenlévő részének arra, hogy helyzetüket legalizálják adott határnapig (febr. 15.), s akkor mentesülhetnek a büntetés, ill. visszamenőleges díjfizetés terhe alól.

[31] In: Magyarországi Rendelet Tára 1927. Budapest 1927, Magyar Királyi Belügyminisztérium, p. 328–353.

[32] In: Magyarországi Rendeletek Tára 1944. Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, p. 264265.

[33] A lakosság a BBC adásait és egyéb, a szövetséges haderő államainak híradásait hallgatva, illetve összevetve a hazai dicsőséges hadijelentésekkel egyre világosabb képet kaphatott a háború tényleges állásáról, az egyre inkább szertefoszló magyar győzelmi reményekről.

[34] Utóbbi háború idején.

[35] A büntetőjogi felelősségre vonáson felül a joghátrányokozás ezen módját a 8.130/1939 Miniszterelnöki rendelet vezette be. In: Magyarországi Rendeletek Tára 1939. II. kötet, Budapest, 1939. Magyar Királyi Belügyminisztérium, p. 1269.

[36] 217.300 / 1944. évi K. K. M. rendelet, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1944. Budapest, 1944, Stádium. p. 602–603.

[37] Példának okáért lásd erről: 50.500. / 1944. évi K. K. M. r. a zsidó kereskedők üzletéhez tartozó árukészletek és üzleti berendezések zár alá vételéről In: Magyarországi rendeletek tára 1944. Budapest, 1944. Magyar Királyi Belügyminisztérium, p. 603–604.

[38] 217.300 / 1944. évi K. K. M. rendelet, In: Magyarországi Rendeletek Tára 1944. Budapest, 1944, Stádium. p. 602–603.

[39] Ennek jogelődje volt a már jóval korábban felállított Telefonhírmondó Rt.

[40] Idézi a Magyar Rádió öt esztendeje 1925–1930, Rádióélet, Budapest, 1930.

[41] Lásd: 8 órai újság, Interjú Kozma Miklóssal, 1929. február 20. (idézi még Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós – Pokoljárás a médiában és a politikában, Polgart, Budapest, 2000. I. kötet p. 174.)

[42] Lásd: 8 órai újság, 1929. február 23. (idézi: Ormos Mária: i. m.: I. kötet p. 175.

[43] Idézi Ormos Mária i. m.: I. kötet: p. 295.

[44] Az I. zsidótörvény utasította a Kormányt a Sajtókamara megszervezésére, amellyel összefüggésben szabályozta az egyes sajtótermékeknél maximálisan alkalmazható izraeliták létszámát. Majd az II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc.) tovább csökkentette az alkalmazható zsidók számát. Megszervezéséről lásd: 6070/1938. M. E. sz. rendelet a sajtókamara felállítása tárgyában In: Magyarországi Rendeletek Tára 1938. Budapest 1938. Magyar királyi Belügyminisztérium, p. 982–1014. (A sajtókamaráról lásd még pl.: Dulin Elek: A hatályos magyar sajtójog szabályai, Országos Magyar Sajtókamara Könyvtára, 1. szám, Stádium Rt., Budapest, 1940. p. 139–248.).

[45] A sajtóra (amin én itt a szűkebb fogalmat, vagyis az írott sajtót értem) vonatkozó felelősségi szabályok bemutatására e dolgozat nem vállalkozhat, mivel vizsgálódási körén kívül esik. Ezen szabályokról lásd a korszak sajtójogi jogszabályaiban: pl.: 1938 : XVIII. tc. az állami rend megóvása végett szükséges sajtórendészeti rendelkezésekről In: Országos Törvénytár 1938. 7. szám, 1938. június 1., 60.070 / 1938. M.E. rendelet a sajtókamara felállításáról.

[46] A szabályozás bemutatott gyakorlati célját igazolja egy 1940. március 20-i keltezésű, az MTR Rt igazgatósági üléséről készült jegyzőkönyv is, amelyben bejelenti az igazgatóság elnöke, hogy a rádió újságírói felvétettek a kamarába, de a rádió továbbra sem minősül sajtónak. Lásd MOL. K. 613. 1. csomó. 17p. Nyilvánvalóan ennek a bonyolult és logikailag hibás manővernek az volt a célja, hogy a Rádió, mint intézmény továbbra is független maradhasson, ám a munkatársak foglalkoztathatóságának megállapításánál a numerus clausus és a zsidótörvények megszorító rendelkezéseit figyelembe kelljen venni, így a zsidó újságírókat el lehessen távolítani.

[47] A jogviszony tartalmának leírásakor így az alapvető elemek jogszabályokban való meglétén túl, csak a korszakból származó, a témát feldolgozó secunder, kétséges hitelességű forrásokra támaszkodhattam.

[48] A magántársaság szolgáltatási, illetve bérleti díjat volt köteles fizetni a Posta közreműködéséért. Például egy színházi előadás sugárzása esetén a stúdió és az előadás helyszíne közötti összeköttetést a Posta hozta létre, amelyért a társaság meghatározott díjat fizetett.

[49]  A formális aktus ellenére a közhatalmi befolyás az intézményen továbbra is megmaradt azáltal, hogy a részvényjegyzők kormányzati körökből kerültek ki, illetve a kormány bizalmasai voltak.

[50] 1875:XXXVII. Törvénycikk (továbbiakban Kereskedelmi törvény) In: Magyar törvények 1868–1875. törvénycikkek (magyarázatokkal, utalásokkal, jegyzetekkel ellátta Dr. Lányi Márton), Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. kiadása, 1911. p. 613–750.

[51] A Kereskedelmi törvény tizedik „czíme” tárgyalta a részvénytársaságra vonatkozó szabályokat.

[52] Lásd: MOL. K. 429. mf. 1933 –, 15. cím, 233–237.

[53]  Lásd: MOL. K. 429. 1920–1922.. 2 cím, 151–154. (1922. május 20-ai a keltezés).

[54] Ilyen irányú következtetéseket von le Ormos Mária is, i. m. I. kötet p. 90.

[55] Csak érdekességként említem, hogy nincs nyoma annak, hogy bárki a magyar közéletben Kozma előtt használta volna az objektivitás fogalmát.

[56] Lásd Ormos Mária i. m. I. kötet p. 81.

[57] Így a miniszterelnök: „az ország az eseményekről állandóan híven tájékoztatva volt és a rémhírek, valamint ártó szándékú híresztelések elterjedni nem tudtak. A külföldi sajtóban elért eredmény is minden tekintetben elismerésre méltó” Lásd: MOL. K. 429. 47. csomó 138.

[58] A titkos záradék ugyan mind a mai napig nem került elő, mégis a feltárt utalások, mozaikok összeolvasásából kiolvasható annak tartalma.
A titkos záradékról lásd részletesen: Ormos Mária i. m. I. kötet p. 139. és következő oldalak.

[59] Lásd: Esti Kurír: Kozma Miklós: „Az új lakihegyi nagyadó a magyarság számára a kultúrkapcsolatot jelenti. A nagyadóállomás munkaalkalmat teremtett a mai nehéz időkben” című cikke, 1933. december 24.

[60] Kozma Miklós Antal István miniszterelnöki sajtófőnöknek írott, 1934. április 9-ei keltezésű levelét lásd: MOL. K. 429. 1934 –, 16. cím, p. 104– 07. (A vitáról lásd részletesebben Ormos Mária i. m. I. kötet p. 299. és következő).

[61] Lásd: MOL. K. 429. 28. cs. 6. dosszié (Idézi Ormos Mária i. m.: II. kötet p. 653.).

[62] Kozma utólagos feljegyzéseit idézi: Ormos Mária i. m: II. kötet p. 656.

[63] Kozma kormányzói biztosi tevékenyégéről lásd: Ormos Mária i. m. II. kötet p. 719–753.

[64] Lásd: 1940. március 20-án tartott MTR Rt igazgatósági üléséről készített jegyzőkönyvet (9. napirendi pont); MOL K 613. 1 csomó p. 17.

[65] Példaként lásd az ún. Londoni levelek című műsort, amely kéthetente jelentkezett. Egyik héten a hazai közönségnek adott hírt az angliai eseményekről, másik héten pedig a ködös Albion hallgatói szerezhettek információkat a Kárpátok magyar történéseiről.

[66] Lásd: MOL. K. 429. 47. csomó. A munkatárs az MTI spanyolországi tudósítója, Révész Andor volt. Levelezésükről és kapcsolatukról lásd még: Ormos Mária i. m. I. kötet p. 97–98.

[67] Idézi Ormos Mária i. m. I. kötet p. 213.

[68] Lásd: MOL. K. 429. 58. csomó, 1. dosszié p. 220–223., „feljegyzés a rádióértekezletről a miniszterelnökségen” (Napló).

[69] Idézi A Magyar Rádió öt esztendeje 1925–1930, Rádióélet, Budapest, 1930.

[70] Idézi ugyanaz.

[71] Németh László: A Magyar Rádió feladatai, Tanú Kiadó, Kecskemét, 1934 Németh László orvos, író, költő, a magyar irodalom nagy alakja. Kozmával igen hasonló állásponton volt úgy az általános politikai, társadalmi kérdésekben, mint a rádió ügyében. Őt nevezte ki Kozma 1934-ben az irodalmi szerkesztőség vezetőjének. Posztján a minőség kérlelhetetlen híve és megkövetelője volt. Rövid életű rádiós tevékenységének oka (10 hónapig állt a szerkesztőség élén) is elsősorban az üzleti szempontok és az általa képviselt igen magas nívó között óhatatlanul jelentkező súlyos feszültség volt.

[72]  Németh László: i. m. p. 7.

[73]  Németh László: i. m. p. 11.

[74] Németh László: i. m. p. 15.

[75] Lásd az adatokról: A Magyar Telefonhírmondó és Rádió RT Igazgatóságának és Felügyelő Bizottságának beszámolóját az 1935-ös évről.

[76]  Lásd: Ormos Mária i. m. II. kötet p. 655.

[77]  Lásd: Esti Kurír: Kozma Miklós: „Az új lakihegyi nagyadó a magyarság számára a kultúrkapcsolatot jelenti. A nagyadóállomás munkaalkalmat teremtett a mai nehéz időkben” című cikke, 1933. december 24.