Cikk letöltése PDF-be

Egy új médiatörvény megalkotásának fontos ösztönzője és egyúttal fontos mércéje az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló 2007 decemberében elfogadott közösségi irányelv. A tavaly novemberben, majd részben átdolgozott formában idén januárban nyilvánosságra hozott médiatörvény-tervezet előkészítői természetesen tisztában voltak a jogharmonizációs kötelezettséggel. A tervezet[1] azonban számos olyan szabályozási megoldást tartalmaz, ami nem csak az irányelvvel nincs összhangban, de a közösségi jog alapintézményeit is sérti.

1. A szabályozás tárgyi hatálya

A még hatályban lévő televíziós irányelvet[2] felváltó audiovizuális médiaszolgáltatási irányelv[3] olyan kétszintű szabályozási rendszert hozott létre, amelyben az ún. lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatások enyhébb, az ún. televíziós műsorszolgáltatások szigorúbb műsortartalmi kötelezettségek alá esnek. Ahogy azonban a televíziós irányelv, úgy az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv sem szabályozza teljes körűen az érintett szolgáltatásokat. Az irányelv hatályán kívül eső kérdésekben – ahogy ezt az Európai Bíróság a Belgium kontra Bizottság ügyben kifejezetten is megerősítette[4] – az elsődleges közösségi jog, különösen a szolgáltatások szabad áramlására vonatkozó joganyag, illetve a közösségi versenyjog irányadó.

A televíziós irányelv módosításai közül a legszembetűnőbb, az irányelv címének változását is megalapozó módosítás a szabályozás tárgyi hatályának kiterjesztése. Az új irányelv hatálya a szolgáltatáshoz való hozzáférés módjától függetlenül minden lineáris és nem lineáris audiovizuális médiaszolgáltatásra kiterjed. Az irányelv olyan fogalomrendszert hozott létre, amelyben a televíziós műsorszolgáltatások (lineáris szolgáltatások) és a lekérhető szolgáltatások (nem lineáris szolgáltatások) egyaránt abban az esetben állnak az irányelv hatálya alatt, ha megfelelnek az „audiovizuális médiaszolgáltatás” fogalmának, azaz

  •  a Római Szerződés szerinti – tehát gazdasági jellegű – szolgáltatásnak minősülnek,
  •  mozgóképekből álló, formájukban és tartalmukban a televízió-műsorok formájához és tartalmához hasonló műsorszámokat tesznek elérhetővé,
  •  tájékoztató, szórakoztató vagy oktató funkciót töltenek be,
  •  valamely médiaszolgáltató szerkesztői felelőssége alatt állnak,
  •  terjesztésük valamely elektronikus hírközlő hálózaton történik.

A szabályozási terhek differenciált elosztásához az irányelv továbbra is fenntartja a szolgáltatás felhasználói elérése alapján történő megkülönböztetést. A televíziós műsorszolgáltatásokat (television broadcasting) „lineáris szolgáltatásként” határozza meg, amelyet a médiaszolgáltató a műsorszá­mok egyidejű vétele céljából, meghatározott műsorrend (programme schedule) alapján nyújt [Irányelv 1. cikk e)]. Az audiovizuális médiaszolgáltatások másik típusai az ún. lekérhető szolgáltatások (on-demand service), azaz azok a nem-lineáris audiovizuális médiaszolgáltatások, amelyekben a médiaszolgáltató által összeállított műsorkatalógus (műsorkínálat) alapján a felhasználó egyéni kérés alapján, az általa kiválasztott időpontban tekintheti meg a műsorszámokat [Irányelv 1. cikk g)].

A médiatörvény-tervezet(ek) az irányelvtől eltérő megjelöléseket használnak. „Médiaszolgáltatás” alatt a tervezet azokat a szolgáltatásokat érti, amelyek amelyek műsorszámoknak, illetve kereskedelmi közleményeknek a médiaszolgáltató által meghatározott sorrendben történő megtekintését, illetve meghallgatását meghatározatlan számú felhasználó számára teszik lehetővé, rendszerint díjazás ellenében és amelyek elsődleges célja a tájékoztatást, szórakoztatást vagy nevelést szolgáló műsorszámok, illetve kereskedelmi közlemények eljuttatása elektronikus hírközlő hálózat igénybevételével a közönséghez, a médiaszolgáltatás magában foglalja a műsorszámokat kísérő szöveges tartalmakat, feliratokat, szalagszövegeket (scrollokat) és az adott médiaszolgáltatáshoz kapcsolódó, azzal együtt terjesztett teletextet is [2. § (6)]. E meghatározás egybemossa az irányelv „audiovizuális médiaszolgáltatás” és „televíziós műsorszolgáltatás” fogalmát, végső soron azonban azokra a szolgáltatásokra terjed ki, amelyek az irányelv alapján televíziós műsorszolgáltatásnak minősülnek. A szóhasználat ezért nem csak indokolatlan, de kifejezetten zavaró is; semmi akadálya nem lett volna a „műsorszolgáltatás” kifejezés jövőbeli használatának.

A választott definíciós megoldás azzal a következménnyel is jár, hogy a magyar jogrendszerben az „audiovizuális médiaszolgáltatás”-fogalom nem jelenik meg.

A tervezet a lekérhető audiovizuális műsorszolgáltatásokat a kiegészítő digitális szolgáltatás fogalma alá vonja. Kiegészítő digitális szolgáltatásnak minősül amelyek az elektronikus hírközlési szolgáltatásnak, illetve médiaszolgáltatásnak nem minősülő, szerkesztett műsorkínálatból egyedileg lekérhető, álló- vagy mozgóképeket tartalmazó információk elektronikus hírközlő hálózat igénybevételével a közönséghez történő eljuttatása, valamint a televíziós médiaszolgáltatással együttesen terjesztett olyan szolgáltatás, amely lehetővé teszi a felhasználó visszajelzését és válaszát kétirányú jelátvitelen, vagy visszirányú átviteli rendszeren keresztül megvalósuló kommunikáció segítségével, azzal, hogy nem minősül kiegészítő digitális szolgáltatásnak a magáncélú honlapok fenntartása, a magánszemélyek által készített tartalmak hozzáférhetővé tétele azok azonos érdeklődési körű közösségeken belüli megosztása céljából, továbbá az időszaki lapok elektronikus változatának valamint a csak elektronikus formában megjelenő időszaki lapok közzététele. E fogalom olyan szolgáltatásokra is kiterjed, amelyek nem minősülnek audiovizuális médiaszolgáltatásnak, vagy azért, mert formájukban és tartalmukban nem a televízió-műsorok formájához és tartalmához ha­sonló tartalmakat tesznek elérhetővé, vagy azért, mert a szolgáltatás nem is mozgóképeket tartalmazó műsorszámokból áll. Ha a meghatározás követné az irányelv meghatározásait, akkor nem is lenne szükség a definícióban felsorolt, a definíció hatálya alóli kivételekre.

A közösségi jogalkotó a lekérhető szolgáltatások közül csak azokat akarta a médiaszabályozás hatálya alá vonni, amelyek legfontosabb jellemzőikben megegyeznek a televíziós műsorszolgáltatásokkal, és amelyek egyúttal a televíziós műsorszolgáltatások versenytársainak is tekinthetők a nézők figyelméért folytatott versengésben. Az e körön kívül eső lekérhető szolgáltatások továbbra is az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra vonatkozó szabályozás, azaz elsősorban az elektronikus kereskedelmi irányelv[5] hatálya alatt állnak. Az elektronikus kereskedelmi irányelv a lekérhető szolgáltatásokra sajátos tartalomszabályozási előírásokat gyakorlatilag – egy széles adatszolgáltatási kötelezettség kivételével – nem tartalmaz. Ugyanakkor ez az irányelv nem zárja ki, hogy a tagállami jogalkotók az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes típusaira az irányelven túli szabályokat állapítsanak meg. A médiatörvény-tervezet lényegében ilyen többletszabályokat – „szabályozott területet”[6] – hoz létre, ami tehát önmagában nem sérti a közösségi jogot.

A tervezet a személyi hatály szabályozásánál ugyanakkor éppen szűkíti a kiegészítő szolgáltatásokkal kapcsolatos alkalmazhatóságát. Nem terjed ki a tervezet hatálya az összes, az irányelv alapján magyar joghatóság alá vonható lekérhető szolgáltatásra, mivel a kiegészítő digitális szolgáltatások közül csak azok állnak a tervezet hatálya alatt, amelyeket

  •  magyar joghatóság alatt álló médiaszolgáltató (műsorszolgáltató), vagy vele irányítási viszonyban álló személy, illetve Magyarországon működő műsorterjesztő nyújt, vagy
  •  Magyarországon letelepedett személy nyújt, feltéve, hogy az adott kiegészítő digitális szolgáltatás valamely magyarországi műsorterjesztő által, a műsorterjesztéssel együtt kerül terjesztésre [1. § (1) g)–i)].

Közösségi jogi szempontból ezzel szemben nincs jelentősége annak, hogy a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatást műsorterjesztési kapacitások felhasználásával, műsorterjesztés részeként nyújtják-e. A tervezet hatálya, szemben az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv hatályával, nem terjed ki például az internetes video on demand szolgáltatásokra.

A kiegészítő digitális szolgáltatás fogalma egyrészről tehát túlterjeszkedik a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatás fogalmán, másrészről azonban alkalmazhatósági köre szűkebb annál. A tervezet összességében olyan zavaros fogalmi rendszert alakít ki, ami önmagában nem alkalmas a teljes körű jogharmonizációra, a későbbiekben viszont meglehetősen nehezen illeszthető az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelvhez.

2. Területi hatály

A tervezet hatályát meghatározó rendelkezés a hazai szabályozást látszólag mindazokra a médiaszolgáltatásokra (televíziós műsorszolgáltatásokra) és kiegészítő digitális szolgáltatásokra kiterjeszti, amelyeket a Magyar Köztársaság területén (is) terjesztenek. A területi és személyi hatály ilyen meghatározása alapján a hazai szabályozás nyilvánvalóan kiterjed olyan szolgáltatásokra, amelyek az Európai Unió más tagállamából származnak. A szabályozás tényleges alkalmazhatóságát, érvényesíthetőségét jelentős mértékben korlátozza a tervezetnek „A Nemzeti Médiahatóság eljárásának joghatósági korlátai” című fejezete. A jogalkotó azonban a szolgáltatásoknak így is messze szélesebb körét vonná magyar joghatóság alá annál, amit a közösségi jog lehetővé tesz számára.

A határokon átnyúló műsorszolgáltatások és egyéb tartalomszolgáltatások egyik legfontosabb szabályozási kérdése annak tisztázása, hogy a tartalomra mely ország rendelkezései irányadók. Az Európai Unió az audiovizuális médiaszolgáltatásokra vonatkozóan a „származási ország elve” alapján határozza meg az alkalmazandó jogot. A származási ország elve e kérdés rendezésének a leghatékonyabb módszere minden olyan szolgáltatás esetében, amely ténylegesen egyidejűleg vehető igénybe több tagállamban. A szolgáltatótól ilyen esetben nem várható el, hogy egyszerre több különböző jogrendszer előírásainak megfeleljen. A származási ország elve alapján a műsorszolgáltatásra annak az államnak a joga irányadó, amelyben a médiaszolgáltató központi ügyvezetésének, a műsorrenddel kapcsolatos szerkesztői döntések meghozatalának, illetve a szolgáltatásnyújtásban közreműködő jelentős munkaerő működésének helye alapján ténylegesen tevékenykedik, illetve amelynek műszaki kapacitását felhasználja.[7] A joghatóság minden olyan meghatározása, amely a letelepedéstől eltérő kritériumon alapul, és ezzel más tagállamban letelepedett szolgáltatót von az adott ország joghatósága alá, sérti a közösségi jogot.[8] A joghatóság megállapításának nem feltétele, hogy a műsorszolgáltató a letelepedés helye szerinti tagállamban bármilyen szolgáltatást nyújtson.[9] A vállalkozásokat tehát a közösségi jog ösztönzi arra, hogy a számukra legkedvezőbb szabályozási környezetben végezzék a tevékenységüket. Ez közvetve a tagállamokat is ösztönzi a lehető legkedvezőbb szabályozási környezet kialakítására.

A vállalkozásokat a közösségi jog ösztönzi arra, hogy a számukra legkedvezőbb szabályozási környezetben végezzék a tevékenységüket. Ez közvetve a tagállamokat is ösztönzi a lehető legkedvezőbb szabályozási környezet kialakítására.

A médiarendszer kialakításával kapcsolatos tagállami mozgásteret jelentősen befolyásolja az a kérdés, hogy az egyes tagállamok az audiovizuális médiaszolgáltatások szabad áramlásával szemben milyen esetekben érvényesíthetik saját médiapolitikai elképzeléseiket. Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv a származási ország elvét legnagyobb mértékben éppen az elv korlátozhatóságával kapcsolatban módosította, meglepő – a médiapiaci liberalizáció folyamatával ellentétes – módon a korlátozás korábbinál szélesebb lehetőségét biztosítva.

A származási ország elve csak az irányelvekben meghatározott esetekben korlátozható. A televíziós irányelv, illetve az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv a gyermekek és a közrend védelmére vonatkozó előírásokat nyilvánvalóan és súlyosan megsértő műsorszolgáltatások esetében a televíziós műsorszolgáltatás[10] szabad áramlásának ideiglenes felfüggesztését teszi lehetővé, amennyiben a jogsértésre az azt megelőző 12 hónapon belül már legalább két alkalommal sor került, és a Bizottság bevonásával az érintett tagállamok között zajló konzultáció nem vezetett eredményre [2a. cikk (2)]. Az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások szabad áramlása – megfelelő konzultációs eljárás alapján, véglegesen – korlátozható a közrend védelme, a közegészség-védelem, a közbiztonság, valamint a fogyasztók védelme alapján.[11] A lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatások szabad áramlása szintén e feltételek alapján korlátozható.[12]

A médiatörvény-tervezet abban az esetben mentesíti a más tagállamban letelepedett médiaszolgáltatót a hazai gyermekvédelmi előírások megtartása alól, ha a szolgáltató „a másik tagállamnak a kiskorúak védelmére vonatkozó szabályait az adott műsorszám közzétételével összefüggésben megtartotta” [24. § (2)]. Ennek ellenőrzése azonban nemcsak lehetetlen, hanem egyúttal közösségi jogot sértő is. Az Európai Bíróság a Bizottság kontra Belgium ügyben kifejtette, hogy a származási ország elve semmiképpen nem értelmezhető úgy, hogy a fogadó államnak képesnek kell lennie arra, hogy ellenőrizze a származási ország jogszabályainak megtartását.[13] A tervezet rendelkezése éppen a származási ország elvének lényegét, a kettős ellenőrzés tilalmát sérti. A rendelkezés azt sem zárja ki, hogy a hazai médiahatóság a származási ország médiahatóságával párhuzamosan alkalmazzon médiajogi szankciót. A hazai gyermekvédelmi előírások külföldi műsorszolgáltatóval szemben továbbra is csak az irányelvben meghatározott esetben és eljárásban érvényesíthetők.

A médiaszolgáltatások, illetve az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások szabad áramlása korlátozható továbbá olyan okból, ami az irányelv által nem szabályozott területet érint.[14] A Bizottság kontra Belgium ügyben a belga kormányzat arra hivatkozott, hogy a szabályozás olyan kultúrpolitikai célokat követ, amelyek az irányelvben nem szabályozott területet, nevezetesen a pluralizmus biztosítását érintik.[15] A Bíróság nem vitatta, hogy e célok a televíziós irányelv szabályozási területén kívül esnek; a szabályozást a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó általános szabályok alapján értékelte és találta közösségi jogot sértőnek.[16] A belga szabályozás a továbbközvetítés engedélyezésének további feltételéül írta elő a szerzői jogok, a közrend és a jóerkölcs tiszteletben tartását. A Bíróság szerint a televíziós irányelv e kérdéseket nem szabályozza ugyan teljes körűen, „ezen érdekek védelme azonban semmiképpen nem igazolhatja a más tagállamokból származó műsorok általános előzetes engedélyezését, mert ez a szolgáltatásnyújtás szabadságának megszűnéséhez vezetne”.[17] A bírósági gyakorlat tehát – alapvetően a szolgáltatásnyújtási szabadság korlátozhatóságára vonatkozó, az előzőekben vizsgált elvek mentén – szűkre szabja az irányelvben nem szabályozott okból történő korlátozás lehetőségét. Olyan ügy nem került a Bíróság elé, amelyben valamely tagállam a médiakoncentrációra, kiegyensúlyozott tájékoztatásra vagy éppen a piacra lépés feltételéül szabott díjfizetési kötelezettségre vonatkozó szabályozást próbált más tagállamban letelepedett szolgáltatóval szemben érvényesíteni.

A hazai médiatörvény-tervezet szintén az irányelv által nem érintett terüle­tet szabályoz akkor, amikor felügyeleti díj és közszolgálati tartalomelőállítás-támogatási járulék megfizetésére kötelezi a nem magyar joghatóság alatt álló, de a Magyar Köztársaság területén terjesztett, legalább a műsoridő felében magyar nyelven vagy magyar nyelven is elérhető médiaszolgáltatások nyújtóit (92. §, 112. §). A tervezet az érintett külföldi szolgáltatások körét meglehetősen szélesen határozza meg, ide vonva számos olyan szolgáltatást, amely több országban, több nyelven, a jogmegkerülés szándéka nélkül működik, és tényleges gazdasági kötődése a hazai médiapiachoz nincs. Korántsem arról van tehát szó, hogy a jogalkotó a hazai médiapiaci viszonyokat torzító szolgáltatásokkal szemben érvényesít bizonyos kötelezettségeket. A szabályozás célja ugyanakkor nyilvánvaló: a jogalkotó ilyen módon pótolná azokat a kieső bevételeket, amelyek a más tagállamban letelepedett, de a magyar médiapiacot (is) megcélzó műsorszolgáltatók műsorszolgáltatási díjának meg nem fizetéséből ered. Ugyanakkor jól mutatja a javasolt szabályozás azt is, hogy a jogalkotó nem értette meg a közösségi médiaszabályozás, sőt a közösségi alapszabadságok lényegét. Ahelyett, hogy a műsorszolgáltatók versenyképességét erősítő szabályozás kialakítására törekedne, igyekszik ellehetetleníteni a tagállamok közötti versenyt. A tervezet nem azokat az okokat próbálja megszüntetni, amelyek a magyar nyelvű műsorszolgáltatások külföldre településéhez vezettek, hanem a folyamat szabályozási szempontból legfájóbb következményeit enyhítené.

A más tagállamban letelepedett műsorszolgáltatókra kivetett díjak nagy valószínűséggel akkor is a szolgáltatások szabad áramlásának a közösségi joggal ellentétes korlátozásai, ha a díjfizetési kötelezettség közvetlenül az érintett műsorterjesztőt terheli; a műsorterjesztő a „díjat a médiaszolgáltatóval vagy kiegészítő digitális szolgáltatást nyújtóval szemben, a közöttük fennálló szerződés alapján fizetendő díjba beszámíthatja” [92. § (3), 112. § (4)]. Mivel a díj végső soron, a műsorterjesztők közvetítésével a médiaszolgáltatókra hárul, a szolgáltatásnyújtás szabadságát korlátozó hatása a médiaszolgáltatásokra vonatkozóan vitathatatlan.

Igaz ugyan, hogy első megközelítésben mindkét díj esetében a szolgáltatások szabad áramlásának diszkriminációmentes korlátozásáról van szó, amelyek a szolgáltatásnyújtás szabadságát a diszkriminatív korlátozásoknál szélesebb körben teszik lehetővé. A korlátozás diszkrimináció-mentessége azonban megkérdőjelezhető a szabályozás várható gyakorlati következményei alapján: a külföldi műsorszolgáltatókkal szemben a műsorterjesztők magasabb díjakat lesznek kénytelenek alkalmazni, mint a hazai szolgáltatókkal szemben, ami a más tagállamban letelepedett szolgáltatók részére a gyakorlatban akkor is hátrányosabb hozzáférési feltételeket teremt, ha ugyanazt a díjösszeget a hazai műsorszolgáltatók más módon, közvetlenül fizetik meg. A külföldi műsorszolgáltatók ugyanazért a műsorterjesztési kapacitásért magasabb árat fizetnek, mint a hazai versenytársaik, ha pedig a műsorterjesztő nem hárítja tovább a fizetendő díjakat, akkor rövidtávon ellenérdekeltté válik a más tagállamból származó szolgáltatások továbbításában.

Azonban még ha elfogadnánk is a korlátozás diszkriminációmentes jellegét, akkor is olyan okot kell felmutatni, amely közösségi jogi szempontból elfogadhatóvá teszi a beavatkozást. Diszkriminációmentes korlátozásra az Európai Bíróság gyakorlata szerint valamely, a közérdek által igazolt kényszerítő okból kerülhet sor.[18] Az, hogy a tervezet szerinti korlátozások alátámaszthatók-e ilyen okkal, az érintett jogintézmények tartalma, illetve létrehozásuk célja alapján határozhatjuk meg. A felügyeleti díj a médiafelügyeleti feladatokat ellátó Nemzeti Médiahatóság „hatékony, magas szakmai színvonalú működését” szolgálja [91. § (3)]. Mivel a más tagállamban letelepedett szolgáltatók által nyújtott műsorszolgáltatások fölött alapvetően az adott tagállam hatóságai gyakorolnak felügyeletet, a haza médiahatóságnak pedig kifejezetten nem feladata e szolgáltatások jogszerűségének ellenőrzése[19], ezért közösségi jogi szempontból a hazai médiahatóság finanszírozása aligha tekinthető nyomós közérdekű oknak. Legfeljebb az a megoldás lenne elfogadható, hogy a hatóság a külföldi szolgáltatót az őt érintő konkrét eljárás költségeinek megtérítésére kötelezi.

Mivel a más tagállamban letelepedett szolgáltatók által nyújtott műsorszolgáltatások fölött alapvetően az adott tagállam hatóságai gyakorolnak felügyeletet, a hazai médiahatóságnak pedig kifejezetten nem feladata e szolgáltatások jogszerűségének ellenőrzése, ezért közösségi jogi szempontból a hazai médiahatóság finanszírozása aligha tekinthető nyomós közérdekű oknak.

A közszolgálati tartalomelőállítás-támogatási járulék esetében sokkal könnyebb a korlátozást megalapozó kényszerítő közérdekű okot találni. Az ilyen címen megfizetett összeget a közszolgálati tartalomelőállítás-támogatási célelőirányzaton keresztül a közszolgálatiság céljait szolgáló műsorszámok előállítására, illetve közösségi műsorszolgáltató esetében ilyen műsorszám közzétételére kell fordítani [114. § (1)]. A jogalkotó tehát hivatkozhat arra, hogy a korlátozás kultúrpolitikai okokat szolgál. Az Európai Bíróság állandó gyakorlata szerint a kultúrpolitikai, azon belül a médiapolitikai okkal igazolható beavatkozás a közösségi joggal összhangban álló diszkriminációmentes korlátozást jelent. A Stichting Collective Antennenvoorziening Gouda,[20] valamint a Bizottság kontra Hollandia ügyben a Bíróság megállapította, hogy „egy kultúrpolitika bizonyára olyan közérdek által igazolt kényszerítő okot képezhet, amely indokolja a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozását”.[21]

A korlátozás jogalapja mellett a Bíróság minden esetben vizsgálja annak arányosságát, és ez a tervezettel kapcsolatban is újabb kérdésként merül fel. Az arányosság követelménye alapján a tagállami előírásoknak „alkalmasnak kell lenniük annak biztosítására, hogy az általuk megfogalmazott célkitűzések teljesüljenek, és ne lépjenek túl azon a mértéken, amely ahhoz szükséges, hogy ezek a célok megvalósuljanak; más szavakkal: szükséges, hogy ugyanezen eredményt ne lehessen kevésbé korlátozó szabályokkal elérni”.[22] Az nem állítható, hogy a közszolgálati célok megvalósításának egyetlen, illetve legenyhébb módja a harmadik tagállamokban letelepedett médiaszolgáltatók járulékfizetésre kötelezése, már csak azért sem, mert a közszolgálatiság finanszírozásához hasonló megoldást egyetlen európai ország sem alkalmaz.

A tagállamok szabályozási mozgásterét jelentősen szélesíti az irányelvnek az a rendelkezése, amely szerint a tagállamoknak jogukban áll előírni, hogy a joghatóságuk alá tartozó médiaszolgáltatók az irányelv által összehangolt területeken részletesebb vagy szigorúbb szabályoknak feleljenek meg, feltéve hogy e szabályok megfelelnek a közösségi jognak [3. cikk (1)]. Az irányelv a közösségi jogalkotó szándéka szerint minimumszabályozást tartalmaz, ami ugyanakkor azt a kérdést veti fel, hogy a részletesebb vagy szigorúbb szabályozás egyúttal más tagállamok szolgáltatásaival szemben is érvényesíthető-e. Az Európai Bíróság ezt a kérdést a De Agostini és TV Shop egyesített ügyekben vizsgálta, és megállapította, hogy valamely tagállam a kiskorúaknak szóló reklámok tilalmát kizárólag az adott tagállamban letelepedett szolgáltatókkal szemben érvényesítheti, mert e tilalomnak a többi tagállamból származó adásokra történő alkalmazása „a származási tagállam által az irányelvvel összhangban megvalósítandó ellenőrzés mellett bevezetné a televíziós adások másodlagos ellenőrzését”.[23] Azt is megállapította ugyanakkor a Bíróság, hogy az irányelv „nem zárja ki teljes mértékben és automatikusan olyan más szabályok alkalmazását, amelyek nem kifejezetten a műsorok sugárzására és terjesztésére vonatkoznak”.[24] A megtévesztő reklámra vonatkozó tilalom, illetve az ennek megszegése esetére kilátásba helyezett szankció ezért a más tagállamból sugárzott szolgáltatás esetében is érvényesíthető, „feltéve, hogy ezek az intézkedések nem akadályozzák meg az ebből a másik tagállamból származó televíziós adásoknak a területén történő tulajdonképpeni továbbközvetítését”.[25]

Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv a műsorszolgáltatások[26] szabad áramlásának korlátozását – megfelelő konzultációs eljárás közbeiktatásával – lehetővé teszi abban az esetben, ha a tagállam élt a részletesebb vagy szigorúbb szabályok elfogadásának lehetőségével, és „megállapítja, hogy egy másik tagállam joghatósága alá tartozó műsorszolgáltató valamely televíziós műsorszolgáltatását teljes egészében vagy legnagyobbrészt az ő területére irányítja” [3. cikk (2)].[27] Az új szabályozás a jogmegkerülés tilalmát rögzíti, ami kifejezetten a részletesebb vagy szigorúbb szabályozás érvényesítését szolgálja más tagállamok műsorszolgáltatóival szemben. Más esetben – például a műsorszolgáltatási díj fizetésére vonatkozó kötelezettség megkerülése esetén – e kivételre nem hivatkozhat a tagállam. A tagállamok e rendelkezés alapján nem tilthatják meg a műsor továbbítását saját területükön – erre továbbra is csak a gyermekek és a közrend védelmében van lehetőség –, hanem egyéb, közelebbről nem meghatározott objektíven szükséges, megkülönböztetés-mentes és arányos intézkedéseket hozhatnak [3. cikk (3)].

Az irányelv a jogmegkerülés tilalmával kapcsolatban az Európai Bíróság gyakorlatára hivatkozik.[28] A Bíróság gyakorlata alapján a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozható, ha a más tagállamból nyújtott szolgáltatás teljes egészében vagy nagyrészt a korlátozást bevezető tagállam területére irányul, és a szolgáltató a letelepedés helyéül azért választott más tagállamot, hogy kivonja magát azon szabályok hatálya alól, amelyek vonatkoznának rá, ha a korlátozást bevezető állam területén telepedne le.[29] Ezt az általános elvet a Bíróság két esetben valóban alkalmazta a műsorszolgáltatásra is.[30]  Azonban mindkét esetben olyan szabályozási környezetet vizsgált, amelyet még a televíziós irányelv hatályba lépése előtt alakítottak ki, és a szolgáltatásnyújtás korlátozásának indokaként a jogmegkerülés mellett mindkét esetben hivatkozott a plurális médiarendszer kialakítására is. Az előzőekben vizsgált esetek alapján megállapítható, hogy a televíziós irányelv hatályba lépése után a Bíróság ennél lényegesen szigorúbban ítélte meg a műsorszolgáltatás szabad áramlásának korlátozását. Az irányelvet értelmező gyakorlat a szigorúbb vagy részletesebb szabályok külföldi műsorszolgáltatással szembeni érvényesítését nem hagyta jóvá, és azt is tisztázta, hogy a származási ország elvére az a szolgáltató is hivatkozhat, amely a letelepedés helye szerint egyáltalán nem nyújt műsorszolgáltatást. Nem megalapozott tehát a bírósági gyakorlatra való hivatkozás. Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv a televíziós irányelvhez képest egyértelműen visszalépést jelent a műsorszolgáltatás szabad áramlásának garantálásában, ami egyúttal a tagállamok lehetőségét bővíti saját médiajogi előírásaik érvényesítéséhez. Álláspontom szerint a korábbi szabályozás jobban szolgálta a hatékony médiaszabályozási megoldások kidolgozását, anélkül, hogy a plurális médiarendszer kialakításához szükséges tagállami mozgásteret indokolatlanul veszélyeztette volna.

E közösségi jogi rendelkezések átültetésével kapcsolatban a tervezet több ponton aggályos.

Már az is kérdéses, hogy olyan jogsértések esetén, amelyekkel szemben a tervezet lehetővé teszi a Nemzeti Médiahatóság fellépését, egyáltalán az irányelv alapján helye van-e ilyen fellépésnek. Az irányelv a tagállamok által elfogadott, az irányelvben foglaltaknál részletesebb vagy szigorúbb „általános közérdekű szabályok”[31] megsértése esetén teszi lehetővé a fogadó ország médiahatóságának intézkedését [Irányelv 3. cikk (2)]. Azonban a tervezet ilyen intézkedést az alkotmányos rend vagy az alapvető jogok megsértése esetén, illetve a gyűlöletkeltő, egyes társadalmi csoportok megsértésére vagy kirekesztésére irányuló médiaszolgáltatásokkal szemben helyez kilátásba [94. § (5)]. E rendelkezések azonban részben kívül esnek az irányelv által szabályozott területen (ilyen az alkotmányos rend vagy az alapvető jogok megsértése), részben az irányelv átültetésének tekinthetők (gyűlöletkeltés tilalma). A gyűlöletkeltés tilalmát a tervezet valóban részletesebben fejti ki, mint az irányelv, azonban az irányelvben ez olyan – a gyermekek védelméhez hasonló módon megfogalmazott – szabályozási célként jelenik meg, amelynek tagállami megvalósítása minden esetben széles tagállami mozgásteret feltételez.

Az irányelv 3. cikke alapján a hatóság azokkal a külföldi szolgáltatásokkal szemben léphet fel, amelyek teljesen vagy legnagyobbrészt Magyarország területére irányulnak. E feltétel értelmezéséhez az irányelv (33) preambulum-bekezdése ad támpontokat: „Valamely tagállam annak eseti alapon való megállapításakor, hogy egy másik tagállamban letelepedett médiaszolgáltató teljesen vagy legnagyobbrészt az ő területére irányítja a műsorszolgáltatását, hivatkozhat olyan mutatókra, mint a televíziós reklám- és/vagy előfizetési bevételek forrása, a szolgáltatás fő nyelve vagy a kifejezetten a közvetítés helye szerinti tagállam közönségét célzó műsorok vagy kereskedelmi közlemények”. Ebből az is következik, hogy a szolgáltató nem „teljesen vagy legnagyobbrészt” egy meghatározott másik tagállam területére irányítja a szolgáltatását abban az esetben, ha ugyanezt a szolgáltatást több különböző országba is eljuttatja, akár célzott reklámblokkokkal, több hangsávval, illetve felirattal; ez valószínűleg jelentősen szűkíti a rendelkezés lehetséges alkalmazásainak eseteit. A preambulumban meghatározott támpontokhoz képest a tervezet sokkal szélesebben határozza meg azoknak a külföldi médiaszolgáltatásoknak a körét, amelyekre a hazai előírásokat alkalmazni rendeli. A tervezet 94. § (5)–(7) bekezdései mindazokra a médiaszolgáltatásokra vonatkoznak, amelyeket a Magyar Köztársaság területén terjesztenek. Ez nyilvánvalóan közösségi jogot sértő módon teszi lehetővé a hatósági fellépést, amit önmagában nem orvosol annak a feltételnek a rögzítése, hogy a médiaszolgáltató a letelepedés helyét a hazai jogszabályok kijátszásának szándékával választotta meg. Ez a feltétel ugyanis akkor is teljesülhet, ha a szolgáltatást több nyelven, több ország közönsége részére készítik és juttatják el. Utóbbi esetre vonatkozóan az irányelv már nem teszi lehetővé a fogadó ország fellépését.

Az alkalmazható intézkedésekkel kapcsolatban nem világos a tervezet szövegéből, hogy a jogsértő médiaszolgáltatóval szembeni intézkedésként a médiahatóság a tervezet szerinti bármely szankciót vagy csak a szolgáltatás terjesztésének megtiltását szabhatja ki. Mivel az irányelv a továbbközvetítés megtiltását kifejezetten csak a gyűlöletkeltő és a gyermekekre ártalmas tartalmak esetében teszi lehetővé, az sem biztos – de megfelelő EU-bírósági gyakorlat hiányában nem is zárható ki –, hogy az irányelv 3. cikke szerinti eljárásban a műsorterjesztés megtiltása alkalmazható intézkedés-e. Mivel az irányelv a továbbközvetítés felfüggesztését továbbra is meghatározott jogsértésekhez – a gyermekek védelmére, illetve a gyűlöletkeltés tilalmára vonatkozó rendelkezések megsértéséhez – köti, a közösségi jogalkotó álláspontom szerint más jogsértésekkel szemben ennél enyhébb „megfelelő intézkedéseket” kívánt kilátásba helyezni. Az irányelv szövege azonban nem zárja ki, hogy amennyiben ez objektíven szükségesnek és arányosnak minősül, a tagállami hatóságok az irányelv 3. cikke alapján is megtiltsák a továbbközvetítést. Semmiképpen nincs összhangban azonban az irányelvvel az, a tervezet – feltehetően pontatlanul megfogalmazott – szövegéből következő értelmezés, hogy minden jogsértés a műsor terjesztésének megtiltásához vezethet: míg a tervezet 94. § (6) bekezdése általánosságban a külföldi műsorszolgáltatóval szembeni jogkövetkezményt említ, addig a (7) bekezdés szerint a médiahatóság a médiaszolgáltatás terjesztését minden eljárásban megtilthatja.

3. További jogharmonizációs hiányosságok

A médiatörvény-tervezetben meghatározott kereskedelmi közlemény fogalom szélesebb, mint az irányelvben szereplő „audiovizuális kereskedelmi közlemény”. Míg ugyanis az irányelv szerinti kereskedelmi közlemény kizárólag „gazdasági tevékenységet folytató természetes vagy jogi személyhez” kapcsolódhat [Irányelv 1. cikk h)], addig a hazai tervezet a kereskedelmi közlemények közé sorolja a társadalmi célú hirdetést és a politikai hirdetést (2. § 27.).

A fogalmak közötti különbség nem csak annak gyanúját veti fel, hogy a tervezet készítői nem tudtak vagy nem akartak foglalkozni a társadalmi célú hirdetések, és főleg a politikai hirdetések szabályozásával – utóbbiak meghatározását a tervezet ráadásul egy később megalkotandó törvényre bízza, az ennek eredményeként nagy valószínűséggel kialakuló bizonytalan helyzet pedig rengeteg jövőbeli jogvitát vetít előre –, hanem jogharmonizációs szempontból is kérdéseket vet fel. Ebben az esetben sem önmagában az okoz problémát, hogy a hazai jogalkotó a közösségi jogitól eltérő tartalommal határoz meg egyes fogalmakat. Az eltérő fogalmak azonban ebben az esetben eltérő reklámidő-számítási szabályokhoz vezetnek. A tervezet a médiaszolgáltatások reklámidejének számításánál is a kereskedelmi közlemény fogalmából indul ki (2. § 28.), szemben az irányelvvel, amely a televíziós reklámot olyan önálló fogalomként definiálja, aminek központi eleme az áruk vagy szolgáltatások értékesítésének előmozdítása [Irányelv 1. cikk i)]. Ennek következtében a törvénytervezet reklámidőre vonatkozó korlátozásai a szolgáltatók mozgásterét az irányelv rendelkezéseinél annyival szűkebbre szabják, hogy minden reklámidő-számításba bevonják az irányelv szerint reklámnak nem minősülő társadalmi célú és politikai hirdetéseket is; ez a gazdasági jellegű reklámokra fordítható időt nyilvánvalóan csökkenti. Általánosságban azonban nem állítható, hogy a javasolt szabályozás sérti a közösségi jogot. Az irányelv ugyanis a reklámidő-számítással kifejezetten lehetővé teszi, hogy a tagálla­mok eltérő (szigorúbb) feltételeket határozzanak meg „a kizárólagosan nemzeti területre szánt televíziós műsorszolgáltatások tekintetében, amelyek a nyilvánosság számára sem közvetlenül, sem közvetve nem foghatók egy vagy több másik tagállamban” (Irányelv 20. cikk); utóbbi feltétel a műsorszolgáltatásoknak csak meglehetősen kis részére teljesül.

A tervezet legkülönösebb eltérése a közösségi jogi előírásoktól az európai művekre vonatkozó szabályozás. E szabályozás, lényegében változatlan tartalommal, már az 1989-es televíziós irányelvnek is része volt, és a hatályos médiatörvény tartalmazza az ezeket implementáló rendelkezéseket. Ehhez képest a tervezet az irányelvvel ütköző módon szabályozná a kérdést. Az irányelv szerint „ahol megvalósítható és megfelelő eszközök állnak rendelkezésre, a tagállamok biztosítják, hogy a műsorszolgáltatók európai alkotások számára adásidejük többségi hányadát fenntartsák, leszámítva a hírekre, sporteseményekre, játékokra, reklámra és teletext szolgáltatásokra és távértékesítésre szánt időt. Tekintettel a műsorszolgáltató információs, oktatási, kulturális és szórakoztatási felelősségére a nézőközönségével szemben, ezt az arányt fokozatosan kell elérni, megfelelő kritériumok alapján.” [Irányelv 4. cikk (1)] Az európai művek bemutatásának kötelezettsége alól az irányelv egyetlen kivételként a helyi műsorszolgáltatásokra utal. A közösségi jogi rendelkezés kétségtelenül tág mozgásteret biztosít a tagállamok részére, és semmiképpen sem értelmezhető szigorú kvóta-előírásként, az azonban aligha következik belőle, hogy maga a jogalkotó a műsorszolgáltatások túlnyomó többségére vonatkozóan az irányelvben megjelöltnél lényegesen kisebb, 20%-os európai műsor-arányt írjon elő [29. § (1)]. Az éves műsoridő több mint felét kizárólag az ún.meghatározó véleménybefolyásoló képességű médiaszolgáltatók[32] legalább 3%-os közönségarányt elérő műsorszolgáltatásokban kell európai művekből összeállítani [32. § (1)]. Ilyen közönségarányt jelenleg – és nyilvánvalóan a jövőben is – meglehetősen kevés, legfeljebb négy műsorszolgáltatás ér el; ezek mindegyike nagy valószínűséggel meghatározó véleménybefolyásoló képességű médiaszolgáltatónak is minősülne, a közszolgálati műsorszolgáltatás kivételével[33], amire viszont így nem vonatkozik a törvényben előírt nagyobb műsorkvóta.[34] Ez a szabályozási megoldás a jogharmonizációs kötelezettséget nem teljesíti.

Ugyanilyen jogharmonizációs hiányosságot mutat a tervezet az ún. független előállítóktól beszerzett művekre vonatkozóan (Irányelv 5. cikk). Míg az irányelv szerint „a tagállamok mindenütt, ahol megvalósítható, és megfelelő eszközök állnak rendelkezésre, biztosítják, hogy a műsorszolgáltatók adásidejüknek legalább 10 %-át tartalékolják európai művek számára […], vagy a tagállam megítélésétől függően, a műsorkészítési költségvetésük legalább 10 %-át szánják olyan európai alkotások számára, amelyeket a műsorszolgáltatóktól független producerek állítanak elő”, addig a tervezet általános szabályként 5%-os műsoridő-arányt ír elő e művek részére. Ráadásul a független előállítóktól beszerzett művekkel kapcsolatban nem is európai gyártást ír elő, hanem azt, hogy ebben a műsoridő-arányban eredetileg magyar nyelven készült műveket kell bemutatni [29. § (2)]. Ez nyilvánvalóan jelentős szűkítés az európai művekhez képest, és akkor sem teljesíti az irányelvben meghatározott szabályozási célkitűzést, ha – mivel nem feltétlenül magyar gyártótól származó műről van szó – diszkriminatívnak nem is tekinthető. A tervezet a meghatározó véleménybefolyásoló képességű médiaszolgáltatók legalább 3%-os közönségarányt elérő médiaszolgáltatásaival kapcsolatban 15%-os műsoridő-arányban független gyártású európai művek bemutatását írja elő, amiből azonban 10%-nyi műsoridőt ebben az esetben is az eredetileg magyar nyelven készült művek részére tart fenn [32. § (2)].

Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv az európai művek előállításának, illetve az ezekhez való hozzáférésnek a támogatását a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokkal kapcsolatban is előírja; e támogatás formái közé tartozhat többek között, hogy e szolgáltatások pénzügyi hozzájárulást nyújtanak az európai alkotások előállításához és jogainak megszerzéséhez, vagy ahhoz, hogy az európai alkotások a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatás műsorkínálatában nagyobb arányban és/vagy hangsúlyosabb helyen szerepeljenek [Irányelv 3i cikk (2)]. A tervezet e jogalkotói kötelezettségnek semmilyen módon nem kíván eleget tenni.

Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv végül nem csak konkrét médiajogi rendelkezések átültetésére, hanem megújult szabályozói szemlélet kialakítására is igyekszik rábírni a tagállami jogalkotókat. Az irányelv a tagállamok kötelezettségévé teszi, hogy az irányelv általösszehangolt területeken a jogrendszerük által lehetővé tett mértékben ösztönözzék a nemzeti szintű társ- és/vagy önszabályozási rendszereket [Irányelv 3. cikk (7)]. A magyar törvénytervezetben nyoma sincs szabályozói szemléletváltozásnak. A tervezet igen szűk körben írja el „etikai szabályzat” megalkotását, nevezetesen az irányelv által kifejezetten is az önszabályozás körébe utalt egészséges ártalmas élelmiszerek reklámozásával, valamint a kereskedelmi közlemények hangerejével kapcsolatban [34. § (5)]. A tervezet egészén azonban éppen az állami kontroll erősítésének szándéka érezhető.

4. Összegzés

A 2008 decemberében nyilvánosságra hozott médiatörvény-tervezet összességében a következő jogharmonizációs hiányosságokat tartalmazza:

A kiegészítő digitális szolgáltatások fogalma egyrészről túlterjeszkedik a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatások fogalmán, másrészről azonban az alkalmazhatósági köre szűkebb annál. A tervezet olyan zavaros fogalmi rendszert alakít ki, ami a későbbiekben viszont meglehetősen nehezen illeszthető az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelvhez.

A származási ország elvének lényegét, a kettős ellenőrzés tilalmát sérti az a rendelkezés, ami szerint a más tagállamban letelepedett médiaszolgáltató a hazai gyermekvédelmi előírások megtartása alól csak akkor mentesül, ha a szolgáltató „a másik tagállamnak a kiskorúak védelmére vonatkozó szabályait az adott műsorszám közzétételével összefüggésben megtartotta”.

Még ha elfogadjuk is, hogy a legalább a műsoridő felében Magyarországon magyar nyelven terjesztett médiaszolgáltatásokra is kirótt felügyeleti díj fizetésére, illetve közszolgálati tartalomelőállítás-támogatási járulék fizetésére vonatkozó kötelezettség a szolgáltatásnyújtás szabadságának diszkriminációmentes korlátozása, akkor sem igazolható a korlátozás nyomós közérdekű jellege, illetve arányossága. Mivel a más tagállamban letelepedett szolgáltatók által nyújtott műsorszolgáltatások fölött alapvetően az adott tagállam hatóságai gyakorolnak felügyeletet, a hazai médiahatóságnak pedig kifejezetten nem feladata e szolgáltatások jogszerűségének ellenőrzése, ezért közösségi jogi szempontból a hazai médiahatóság finanszírozása aligha tekinthető nyomós közérdekű oknak. A közszolgálati tartalomelőállítás-támogatási járulékkal kapcsolatban pedig – annak ellenére, hogy az nyomós közérdekű oknak minősülő kultúrpolitikai célokat szolgál – a korlátozás arányossága nem teljesül: nem állítható, hogy a közszolgálati célok megvalósításának egyetlen, illetve legenyhébb módja a harmadik tagállamokban letelepedett médiaszolgáltatók járulékfizetésre kötelezése.

A más tagállamban letelepedett médiaszolgáltatóval szembeni intézkedés lehetőségét a tervezet nem az irányelv szerinti esetekben biztosítja a Nemzeti Médiahatóság részére. Az érintett rendelkezések ugyanis részben kívül esnek az irányelv által szabályozott területen (ilyen az alkotmányos rend vagy az alapvető jogok megsértése), részben az irányelv egyszerű – részletesebb vagy szigorúbb előírásnak nem minősülő – átültetésének tekinthetők (gyűlöletkeltés tilalma).

A tervezet mindazokkal a médiaszolgáltatásokkal kapcsolatban lehetővé teszi intézkedések alkalmazását, amelyeket a Magyar Köztársaság területén terjesztenek. Nem elegendő annak előírása, hogy az intézkedéssel érintett médiaszolgáltató a letelepedés helyét a hazai jogszabályok kijátszásának szándékával választotta meg, mivel ez a feltétel akkor is teljesülhet, ha a szolgáltatást több nyelven, több ország közönsége részére készítik és juttatják el. Utóbbi esetre vonatkozóan az irányelv már nem teszi lehetővé a fogadó ország fellépését.

Az alkalmazható intézkedésekkel kapcsolatban nem világos a tervezet szövegéből, hogy a jogsértő médiaszolgáltatóval szembeni intézkedésként a médiahatóság a tervezet szerinti bármely szankciót vagy csak a szolgáltatás terjesztésének megtiltását szabhatja ki. Semmiképpen nincs összhangban az irányelvvel az, a tervezet szövegéből következő értelmezés, hogy minden jogsértés a műsor terjesztésének megtiltásához vezethet.

Az európai művekre vonatkozó közösségi jogi szabályozás nem teszi lehetővé, hogy a jogalkotó a médiaszolgáltatások túlnyomó többségére vonatkozóan az irányelvben megjelöltnél lényegesen kisebb, 20%-os európai műsor-arányt írjon elő, és kizárólag a médiaszolgáltatások egy igen szűk körét kötelezze arra, hogy az éves műsoridő több mint felében európai műveket mutassanak be. Ugyanez érvényes a független előállítótól beszerzett európai művek arányának meghatározására is. Azzal, hogy e jogalkotó e kötelezettséget nagyrészt az eredetileg magyar nyelven készült művek támogatásaként határozza meg, nem teljesíti az irányelvben meghatározott szabályozási célkitűzést.

A tervezetből hiányzik a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokkal kapcsolatban az európai művek támogatására vonatkozó előírás.

Teljes egészében hiányzik továbbá a tervezetből az, az irányelvben egyértelműen előnyben részesített szabályozói szemlélet, amely az állami beavatkozást minden olyan területről visszaszorítani igyekszik, ahol az önszabályozás és a társszabályozás megfelelően hatékony eszköz lehet.

 

 

A szerző egyetemi adjunktus a Pécsi Tudományegyetem jogi karán, Majtényi László ORTT-elnök tanácsadója, az Infokommunikáció és Jog főszerkesztője.

* A tanulmány támaszkodik a médiatörvény-tervezet véleményezése során Majtényi Lászlóval, az ORTT elnökével, és Török Bernáttal, az ORTT Irodájának munkatársával közösen végzett munka eredményeire.

[1] Lásd: http://www.parlament.hu/aktual/ttervezet.htm
A tanulmány a december 23-ai szövegváltozatot elemzi. A korábbi változat további súlyos hibákat tartalmazott a tárgyi hatállyal (a kiegészítő digitális szolgáltatás fogalmával) és a gyermekvédelmi szabályok külföldi szolgáltatókkal szembeni alkalmazhatóságával kapcsolatban. Lapzárta után került nyilvánosságra a tervezet újabb szövegváltozata, amely az európai művekkel kapcsolatos jogharmonizációs hiányosságokat orvosolta, a kereskedelmi közlemény fogalmából a társadalmi célú hirdetést és a politikai reklámot kivette, a tanulmányban felvetett további problémákat azonban nem orvosolta.

[2] A Tanács 89/552/EGK számú, az Európai Parlament és a Tanács 97/36/EK irányelvével módosított irányelve (1989. október 3.; 1997. június 30.) a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós műsorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról.

[3] Az Európai Parlament és a Tanács 2007/65/EK irányelve a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós műsorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról szóló 89/552/EGK tanácsi irányelv módosításáról.

[4] C-11/95. (Bizottság kontra Belgium)

[5] Az Európai Parlament és a Tanács 2000/31/EK irányelve (2000. június 8.) a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem egyes jogi vonatkozásairól

[6] Lásd: Ekie. 2. cikk h) és 3. cikk (1).

[7] A részletes kritériumokat ld. Televíziós irányelv/Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv 2. cikk.

[8] C-222/94. (Bizottság kontra Egyesült Királyság) 76, 78.

[9] C-56/96. 22.

[10] Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv sem terjeszti ki ezt a lehetőséget a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokra.

[11] Elektronikus kereskedelem irányelv 3. cikk (4).

[12] Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv (35) preambulum-bekezdés és 2a. cikk (4).

[13] C-11/95. (Bizottság kontra Belgium) 30, 34.

[14] Ez következik az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv 2a. cikk (1) bekezdéséből, illetve az elektronikus kereskedelmi irányelv 3. cikk (2) bekezdéséből.

[15] C-11/95. 55.

[16] Lásd még. 12. fejezet.

[17] C-11/95. 92.

[18] A Cassis de Dijon ügyben kidolgozott jogelvet a Bíróság számos ügyben alkalmazta a szolgáltatásnyújtás szabadságára.

[19] Lásd C-11/95. (Bizottság kontra Belgium) 30, 34.

[20]  C-288/89. (Stichting Collectieve Antennevoorziening Gouda)

[21]  C-288/89. 23.; C-353/89. 30.

[22]  C-353/89. 19.

[23] C-34/95. [Konsumentombudsmannen (KO) kontra De Agostini (Svenska) Foerlag AB (C-34/95.) és TV-Shop i Sverige AB (C-35/95; C-36/95.)] 61.
A De Agostini ügyben a De Agostini kiadó a svéd fogyasztóvédelmi biztos határozatát támadta, amelyben a biztos megtiltotta egy gyermekeknek szóló kiadvány televíziós reklámozását. A TV-Shop ügy a fogyasztóvédelmi biztos megtévesztő reklámok terjesztésével kapcsolatos intézkedését vizsgálta.

[24] C-34/95. 33.

[25]  C-34/95. 38.

[26] Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv a korlátozás e lehetőségét nem terjeszti ki a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokra.

[27] A Bizottság eredeti javaslata azt a nehezen értelmezhető rendelkezést tartalmazta, hogy a tagállam „a visszaélések és a csalás megelőzése érdekében” hozhatnak intézkedéseket olyan, másik tagállamban letelepedett médiaszolgáltatóval szemben, amely tevékenysége teljes egészét vagy java részét az előbbi tagállam területe felé irányítja (CEC, 2005b). Hasonló rendelkezést tartalmaz az Európa Tanács Határok nélküli televíziózásról szóló egyezménye (24/a. Cikk).

[28] (32) preambulum-bekezdés

[29] Eredetileg lásd 33/74. (Van Binsbergen)

[30]  C-148/91. (Veronica); C-23/93. (TV10)
A Luxemburgban letelepedett és onnan műholdon Hollandiába sugárzó TV10 ügyében a Bíróság megállapította: „A Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezéseit tehát nem lehet úgy értelmezni, miszerint azokkal ellentétes, hogy egy tagállam egy nemzeti műsorszolgáltató szervezettel egyenlően kezeljen egy másik tagállam jogszabályai szerint alapított, és ebben a tagállamban letelepedett műsorszolgáltató szervezetet, amely tevékenységei azonban teljesen vagy nagyrészt az első tagállam területére irányulnak, amennyiben ez a műsorszolgáltató szervezet annak érdekében telepedett ott le, hogy kivonja magát azon szabályok alól, amelyeket az első tagállam egy pluralista és nem kereskedelmi jellegű rádiós és televíziós műsorszolgáltató rendszer megteremtését célzó kultúrpolitika keretében fogadott el.”

[31] „Az általános közérdekű szabályok fogalmát a Bíróság a Szerződés 43. és 49. cikkéhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlatában dolgozta ki, és közéjük tartoznak többek között a fogyasztóvédelmi, a kiskorúak védelmére vonatkozó és a kultúrpolitikai szabályok.” [Preambulum (32)] Nem teljesen világos, hogy az „általános közérdekű szabályokra” való utalás hogyan befolyásolja a fogadó ország intézkedéstételi mozgásterét. Mintha e kiegészítéssel a közösségi jogalkotó még a részletesebb vagy szigorúbb tagállami rendelkezések védelmét is szűkítette volna. Ugyanakkor olyan értelmezés sem kizárt, hogy az „általános közérdekű szabályok” védelme alapján a fogadó ország olyan esetben is felléphet a külföldi műsorszolgáltatóval szemben, amikor a jogsértés nem az irányelv által szabályozott terültet érinti.

[32]   A Nemzeti Médiahatóság hivatalból eljárva, a Tanács tagjai legalább kétharmadának szavazatával meghatározó véleménybefolyásoló képességű médiaszolgáltatónak nyilvánítja azt a médiaszolgáltatót,
a) amely olyan médiaszolgáltatást nyújt, amelynek közönségaránya eléri a tíz százalékot, hír- és közéleti tematikájú médiaszolgáltatás esetében az öt százalékot,
b) ha a médiaszolgáltató és a vele irányítási viszonyban álló médiaszolgáltatók által nyújtott médiaszolgáltatások együttes közönségaránya a televíziós és a rádiós médiaszolgáltatások vonatkozásában külön-külön számítva együttesen
ba) eléri a tíz százalékot,
bb) eléri az öt százalékot, és a médiaszolgáltató vagy a vele irányítási viszonyban álló személy egy héten legalább öt alkalommal megjelenő időszaki lapot ad ki, vagy
bc) mind a televíziós, mind pedig a rádiós médiaszolgáltatások vonatkozásában eléri az öt százalékot, vagy
c) ha a médiaszolgáltató és a vele irányítási viszonyban álló médiaszolgáltatók által nyújtott hír- és közéleti tematikájú médiaszolgáltatások együttes közönségaránya a televíziós és a rádiós médiaszolgáltatások vonatkozásában külön-külön számítva együttesen eléri az öt százalékot.

[33] „A közszolgálati médiaszolgáltató nem nyilvánítható meghatározó véleménybefolyásoló képességű médiaszolgáltatónak.” [30. § (5)]

[34]  Ilyen műsorkvóta azonban előírható a közszolgálati feladatokat meghatározó közszolgálati szerződésben.