Soós Andrea Klára

A kamerás megfigyelés kérdésköre állandó témája a magyar adatvédelmi hatóságoknak és bíróságoknak. A jogalkalmazás során rengeteg egymással ellentétes kérdés merül fel. Különösen nehéz a megítélése annak a jogi kérdésnek, ha egy magánszemély vagy jogi személy a saját biztonságának védelme érdekében helyez el kamerát, amelynek látószöge nemcsak a védett objektumot mutatja, hanem a közterületet, vagy akár egy másik személy magánterületét.

Az Európai Parlament és a Tanács a személyes adatok feldolgozása (helyesen: kezelése[1]) vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló 95/46/EK irányelve[2] (Irányelv) 28. cikk (1) bekezdése szerint „[m]inden tagállamnak rendelkeznie kell arról, hogy az ezen irányelv értelmében a tagállam által elfogadott nemzeti rendelkezéseknek a területén történő alkalmazását valamely hatóság vagy hatóságok felügyeljék”. A hivatkozott bekezdés második fordulata szerint „[e] hatóságok a rájuk ruházott feladatok gyakorlása során teljes függetlenségben járnak el”. 2010-től kezdve az Európai Unió Bírósága (EUB, Bíróság) elkezdte kialakítani joggyakorlatát az adatvédelmi hatóságok függetlenségének követelményeivel kapcsolatban. Az Európai Bizottság kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügyben[3] (a továbbiakban: „német ügy”) 2010. március 9-én hozott ítéletében[4] az EUB számos, a „teljes függetlenség” (complete independece) értelmezésével kapcsolatos alapelveit határozta meg, amikor megállapította egyes német tagállami adatvédelmi hatóságok státuszának összeegyeztethetetlenségét az Irányelvvel.