Bár a médiajogra vonatkozó európai uniós joganyag az Európai Közösségekkel egyidős, a legfontosabb médiajogi norma, a korábban határok nélküli televíziózásról, 2007 óta pedig audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv tavaly volt húszesztendős. A médiajogi jogharmonizáció igazából tehát 1989-ben kezdődött el. A kerek évforduló pedig nagyszerű alkalmat teremt a visszatekintésre, a szabályozás elméleti alapjainak (újra)meghatározására.
A piaci erők és a nemzetköziesedés, a határok virtuális leomlása, a globalizáció és a tőkekoncentráció hatására a médiaszabályozás területén jelentős ütemű liberalizáció figyelhető meg az elmúlt évtizedekben. Nyugat-Európában mindenhol megindult a kereskedelmi televíziózás és rádiózás, lazultak a tulajdoni korlátok, a kötelező tartalmi előírások. Ez számos örvendetes hatással járt, hiszen a nagyobb szabadság önmagában is értéknek tűnhet. Közép-Kelet-Európából nézve a világ az elmúlt két évtizedben hosszas várakozás után végre kinyílt. E folyamat másfelől viszont veszélybe sodorja a média közérdekű feladatainak ellátását, és megkérdőjelezi, hogy az új szabályozás képes-e a mai médiát rákényszeríteni az egyes részleteiben folytonosan változó, de alapvető elveit tekintve mindmáig érintetlen médiajog alapvető követelményeinek megfelelő működésre.
Az európai médiajog a szabad országok által a sajtó működésével kapcsolatban közösen vallott morális alapokra épül. A sajtó más, mint a többi, a piacon kínált szolgáltatás. A társadalom kohéziójának elősegítésére, a közösség vitáinak lebonyolítására, a nemzeti és az egyetemes kultúra terjesztésére képes hálózatot tisztelünk benne. A média szabályozása tehát egyszerre szolgálja gyakorlójának érdekeit (akár haszonszerzési szándékait), biztosítja annak szabadságát, és óvja a közérdeket a piaci szereplők mozgástérének némi szűkítése árán. Nem ítélkezik az egyes ember felett, aki lehet öntudatlan médiafogyasztó, vagy öntudatos, cselekvő állampolgár – a médiaszabályozás mindkettő igényeit egyszerre kívánja kielégíteni.
A médiajog kiindulópontjául szolgáló sajtószabadság szükségének filozófiai igazolásaként számos érv hozható fel. A szabad szólás és a szabad sajtó által lehetséges a szembenálló, vitatkozó álláspontok közül felderíteni az igazságot egy adott kérdésben. JOHN MILTON szerint „…még ha a tannak minden szelét szabadjára bocsátanánk, de ha hadba vonul az igazság is, akkor sértő számára, hogy cenzúrával és tilalmakkal kétségbe vonjuk erejét: hadd birkózzon egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt volna?”[1] John Stuart Mill úgy gondolja, senki nem tévedhetetlen, és soha nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy amit igaznak gondolunk, valóban az. Ezért a szólásszabadság korlátozása nem engedhető meg, mert lehet, hogy éppen az elnyomott vélemény hordozza az igazságot.[2]
Az igazság keresése csak az egyik a sajtószabadság lehetséges filozófiai alátámasztásai közül. Egy másik gondolat szerint a sajtószabadság a helyes társadalmi döntések közös meghozatalára szolgáló eszköz. A modern társadalmakban kizárólag a sajtószabadságon keresztül valósulhat meg a demokratikus kormányzás. A szabad szólás jogának legfőbb célja és értelme, hogy az állampolgár részt vegyen a közügyek megvitatásában, valamint az azokról való döntésekben, hallathassa véleményét, és tájékozódhasson a közélet ügyeiben.[3] Ugyanakkor az egyén kiművelése is elengedhetetlen, hiszen enélkül a demokrácia sem működtethető. A sajtószabadság tehát az egyén autonómiája miatt is fontos, akit e joggal felruházva morális, felelős „lénynek” ismerünk el, aki szabadon kifejtheti véleményét, és meghallgathatja másokét.[4]
A magyar felvilágosodás és reformkor nagyjai valamennyi fenti érvet alkalmazva jutottak el a sajtószabadság jelentőségének felismeréséig. „Öntudatos státuspolgárrá” (Népügy c. névtelen röpirat) csak akkor emelkedhet valaki, ha beköszönt végre „a discussio kora” (EÖTVÖS JÓZSEF), szabadon történhet a „társalkodás és gondolatok közlése” (SZÉCHENYI ISTVÁN), ezáltal fejlődhet ki a „közértelmesség, közintelligencia” (SZEMERE BERTALAN). A szólás- és sajtószabadság mindezeken felül ráadásul „hazánk alkotmányos lételének egyik fő kincse, őrje nemzeti szabadságunknak” (DEÁK FERENC). A kor gondolkodói tehát valamennyi érv egybeolvasztásával teremtették meg a sajtószabadság, és végső soron a médiajog eszmei alapjait.[5]
Egy jogosultság morálisan egyaránt megalapozott eltérő igazolásaiból morálisan szintúgy megalapozott, de eltérő következtetésekre juthatunk; különösen így van a szólás- és sajtószabadság, valamint a médiaszabályozás kérdései esetében.[6] Nekünk azonban nem kell szükségszerűen választanunk az igazság – demokrácia – autonómia eszméi által kínált igazolások közül; juthatunk ugyanarra a következtetésre, mint eleink, és megpróbálhatjuk egyszerre érvényesíteni az egyes érdekeket, egyensúlyt teremteni közöttük, ha konfliktusba kerülnek egymással. A sajtószabadság és a médiajog európai kategóriái éppenséggel kötelező módon ezt követelik meg.
A média és a demokrácia kapcsolata nem tovatűnő liaison, hanem az egész médiajog legfontosabb alapja, első számú morális fundamentuma.
A habermasi „okoskodó közösség” folytonosan üldözött, de teljességében soha el nem érhető európai ideálja ez. JÜRGEN HABERMAS szerint a lassan, évszázadok alatt kialakuló „társadalmi nyilvánosság” egyes elemei (a kávéházaktól, a szalonoktól az újságokig és a könyvtárakig) együttesen járultak hozzá az igazságkeresés, a racionális közgondolkodás és a kritikai szemléletmódkialakulásához, a demokratizálódás folyamatának lassú és fokozatos megindulásához.[7] A nyilvánosság biztosította az információkhoz való hozzáférést, és idővel akkora jelentőségre tett szert, hogy képessé vált az állam korlátozására.[8] Így jutunk el a deliberatív demokráciához, ahol gondos mérlegelés, megfontolás és vita után közös akarattal születnek meg a többségi döntések. Lehet ugyan, hogy a racionális, gondolkodó, cselekvő egyénekre épülő demokrácia-felfogás elérhetetlen álomkép, színtiszta absztrakció, puszta hagymázas fikció, társadalmi berendezkedésünk alapjául mégsem választhatunk más szociális emberképet; a cél csak az ideál megközelítése lehet, elérése sosem. A vitatkozó, igazságkereső ember fikciója az, amely köré széles körű konszenzus teremthető – és legalábbis a felszínen még a politikai elitek is egyetértenek abban, hogy a demokrácia csak e fikció szem előtt tartásával működtethető.
Egyes jogrendszerekben, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában vagy a tudomány képviselői között ma már médiajogi közhely, hogy „nem minden szolgálja a közönség érdekét, amit az érdekesnek talál”.[9] Ez a – némely fülnek talán paternalistának vagy elitistának tűnő – felfogás nem kívánja elzárni a média fogyasztóit a bulvárhírek elől, de korlátozhatónak véli a sajtó mozgásterét, ha a közzétenni kívánt információ nem szolgálja a köz érdekét. A közérdek ellenben szinte szent és sérthetetlen: szolgálata a sajtót nem pusztán a nagyobb mozgástér kényelmével kecsegteti, hanem egyenesen kötelező a számára.
Miközben az európai irányelvek minden egyes cikkelyéről terjedelmes értekezések szólnak, a szabályozás eszmei alapjairól a jelenlegi tudományos diskurzusokból nem feltétlenül tudunk meg sokat. Pedig ma is, mélyen elrejtve ugyanazon érveket hozhatjuk fel a média szabályozására, mint amelyeket az évszázadok során a sajtószabadság harcosai hangoztattak. Csak éppen, míg kétszáz évvel ezelőtt ezek az érvek a sajtó – állami béklyóktól való – megszabadítását kívánták szolgálni, ma az immáron szabad sajtó közérdekű kötelezettségeinek a betartatását célozzák. A cél ugyanaz maradt, azonban az eléréséhez vezető út alapjaiban változott meg.
A mai médiajog tehát arra is szolgál, hogy biztosítsa a fogyasztók korlátozatlansághoz fűződő érdekeit, együtt a médiatulajdonosok állami beavatkozástól való mentességének érdekével. A modern médiajog elsőszámú kérdése ennek megfelelően az, hogy miként lesz képes megteremteni a szükséges egyensúlyt a közérdek (azaz a demokráciát és a kultúrát óvni kívánó szabályozási igények) és az azzal lehetségesen szembenálló magánérdekek (a fogyasztók és a médiatulajdonosok érdekei) között.
A médiaszabályozás körüli immáron csaknem két évtizedes hazai viták tanulsága egyértelmű: a média társadalomban betöltött szerepének kijelölése körül minden adandó alkalommal fellángol a világnézetek, ha úgy tetszik, ideológiák harca. Az európai hagyományoknak megfelelően azonban a média nem színtiszta üzleti vállalkozás. A média – nem tagadva a szórakoztatásban betöltött szerepét – a közösség egyetlen igazán hatékony agórája, a viták eldöntésének, a vélemények ütköztetésének színtere, a cselekvő, öntudatos állampolgár nélkülözhetetlen segítője a számára szükséges ismeretek összegyűjtésében.
A demokrácia feltételeinek megteremtésén túl az európai médiaszabályozás második morális alapja a kultúra szolgálata (az EU audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelve kilenc alkalommal használja a „kulturális” jelzőt).
JEAN MONNET, az európai integráció egyik atyja az egységesülés tendenciáit látva csalódottan úgy nyilatkozott, „ha ma újra kezdhetnénk az egészet, a kultúrától kellene elindulnunk.”[10] Egy másik kulcsszereplő, ROBERT SCHUMAN szavaiból szintén a kultúra integrációteremtő szerepét olvashatjuk ki: „…mielőtt Európa katonai szövetséggé vagy gazdasági egységgé válna, a legnemesebb értelemben vett kulturális közösségé kell lennie.”[11] Az európai egységesülési folyamatnak az eredeti szándékok szerint egyszerre kellett volna segédkeznie a nemzeti kultúrák megőrzésében, és meghatároznia az egységes alapokon nyugvó európai kultúra elemeit. Azonban győzött a piaci szemlélet, a piac logikájából fakadó megközelítési mód. Az uniós szabályozás, túl azon, hogy általános tartalmi minimum-követelményeket határoz meg, és gyakorlatilag biztosítja a tagállamok jogát a televíziós tartalmak befolyásolására, elsősorban a piac bizonyos korlátozásán keresztül igyekszik óvni a nemzeti és európai identitást.
Az európai kulturális harmonizáció tehát egyelőre késlekedik – és a legújabb globális fejlemények, a növekvő feszültségek, a bevándorlás, a terrortámadások, a dán karikatúrák ügyének tükrében ennek súlyos, emberi életekben is mérhető következménye van. Meggátolja ugyanis a közös fellépést politikaivá emelkedett, a kultúrával is összefüggő kérdésekben.
Kulturális értelemben egységes, kulturális érdekeiért közösen fellépő Európáról egyelőre nem beszélhetünk. Bár a Római Szerződés is elismeri (151. cikkében) a közös kulturális örökség fontosságát, az EU folytonosan viaskodik önmagával is abban a kérdésben, hogy miként teremtsen egyensúlyt a gazdasági és kulturális érdekei között – legtöbbször azért az előbbi szempont ítéltetik hangsúlyosabbnak. A számos kísérlet nemzetek feletti európai műsorszolgáltatók létrehozására kudarcot vallott, a jelentős anyagi ráfordításokkal végrehajtott kulturális akcióprogramok eredményei kétségesek. Egységes európai fellépés hiányában minden ország a maga piacát védi – egyúttal a többi tagállamtól is –, szükségszerűen korlátozott eredménnyel. Persze számunkra már az is jelentős eredmény, hogy az EU egyáltalán lehetőséget ad sajátunk megvédésére, de végeredményben ez édeskevés: az amerikai és nem utolsósorban az amerikait utánzó hazai műsorok kiszorítják a sajátos, önálló hazai film- és műsorkészítés imígyen meg sem születő eredményeit a piacról. Mindeközben az európai műsorok EU által előírt kötelező 50% feletti aránya a műsorszolgáltatásban paradox módon elsősorban a többi európai műsortól védi a nemzeti piacokat, hiszen a kvótát az azt alkalmazó államban gyártott műsorokkal is el lehet érni – ez ugyan nem menti meg a saját műsorkészítést, de akadályozza az európai államok kulturális közeledését egymáshoz.
Többre van tehát szükség, mint pusztán a sajátszerűséget tiszteletben tartó jogharmonizációra. A közös európai kulturális örökség alapvető elemeit felfedezhetjük a tagállami hatáskörben maradt médiaszabályozás számos pontján, és a harmonizált területeken is: ilyen konszenzus övezi a közszolgálati média alapvető eszmei alátámasztásait is. Talán ez lehet valamiféle közös alapja egy jövőbeni egységes fellépésnek.
A demokrácia és a kultúra médián keresztüli működtetése, illetve gyarapítása gondoskodna az egyes polgárok közötti kohéziós erőről, amely nélkül működőképes közösség (társadalom, nemzet, nép, tetszés szerint választható a megjelölés) sem létezhet. A közösen birtokolt információk, a közös kulturális tapasztalat, esetleg a média segítségével közösen átélt élmények gondoskodhatnak az individuumok közötti szükséges kötőerőről.
A sajtószabadság európai fogalmába tehát valahogyan bele kell szorítanunk a demokrácia működtetésének és a kultúra megóvásának érdekét is. Ez a két érdek a médiajog nyelvén elsősorban a pluralizmus követelményében jelenik meg.
A pluralizmus előírása foglalja össze a legáltalánosabban mindazon kötelezettségeket, amelyek a sajtó demokratikus és kulturális feladatainak való megfelelést segítik elő. Abból a felismerésből fakad, hogy a sajtó nagyon jelentős kulturális és politikai befolyással rendelkezik, amellyel összefüggésben, valamilyen módon a közönség érdekeit is biztosítani kell. Bár az állam távoltartása a sajtótól kétségkívül a közönség érdekeit szolgálja, azonban önmagában még nem képes biztosítani azokat.[12] A pluralizmus szerepel ellenben az Európai Unió Alapjogi Chartájának szólásszabadságra vonatkozó 11. cikkének (2) bekezdésében („a tömegtájékoztatás szabadságát és sokszínűségét tiszteletben kell tartani” – a sokszínűség helyett a hivatalos angol szövegben „pluralism”, a tömegtájékoztatás helyett pedig „media” szerepel, mindkettő sokkal pontosabb és tágabb értelmű, mint a magyar szóhasználat), valamint az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv, illetve az azt 2007-ben módosító irányelv bevezetőjében is (a „tájékoztatási szektor pluralizmusának” követelménye kapcsán). A média pluralizmusa az Unió egyértelmű állásfoglalása szerint annak szabadságával egyenértékű, kiemelt fontosságú érdek.
A pluralizmus követelménye nem csak tartalmi kötelezettségeket, hanem a médiapiac rendszerét befolyásoló strukturális korlátozásokat is előír, valamint korlátozza a lehetséges piaci viselkedést. A pluralizmus nevében lehetséges fellépni a média túlzott koncentrálódása ellen, korlátozva a tulajdonjogot a médiapiacon; a versenyjogi szabályok által befolyásolni a piaci szereplők viselkedését; előírni a műsorközvetítők számára bizonyos csatornák kötelező továbbítását (must carry); konkrét tartalmi előírásokat emelni a műsorszolgáltatók elé (közszolgálati kötelezettségek, kötelező hírműsor-szolgáltatás, kiegyensúlyozottság stb.).[13] A pluralizmus követelménye alapján a sajtónak a társadalomban található értékeket éppúgy fel kell mutatnia, mint ahogyan fel kell tárnia a gondokat is, és teret kell adnia a viták lefolytatására. A pluralizmusnak megfelelően a sajtóban az egyes eltérő értékrendeket is be kell mutatni, a befogadó szabad döntésére bízva a választást.
A média-irányelv 2007-es, tehát viszonylag friss módosítása nem tett pontot az EU médiapluralizmus elérését szolgáló törekvéseire. A Bizottság által 2007-ben készített „állapotfelmérő” tanulmányt[14] követően látott napvilágot az Európai Parlament jelentése a médiakoncentráció és -pluralizmus állapotáról,[15] majd elkezdődött a munka a pluralizmus mérését szolgáló közös európai kritériumok meghatározására.[16]
Az egyes európai médiajogi jogintézményekben külön-külön is felfedezhető a bennük elrejtett erkölcsiség. Mindenekelőtt ilyen a műsorszolgáltatás szabad áramlása, amely lehetővé teszi a sajtószabadság határokon átnyúló megvalósulását, segédkezhet a kulturális integrációban. Közös európai szabályok vonatkoznak az erkölcs- és gyermekvédelemre, a gyűlölködés visszaszorítására. Közös európai norma a média által személyében sértett fél válaszadáshoz fűződő joga. Kifejezetten a szabad piac elveivel ellentétes az európai, illetve a független műsorkészítők által gyártott műsorok kötelező arányát előíró kvóta-szabály, amely mögött a közösség érdeke éppolyan jól kivehető, mint a reklámtevékenységre vonatkozó korlátozások mögött. Európa jelenleg nagyjából ennyit határozott meg közös médiajogi minimumként. A többi, a legtöbb tagállamban létező szabály (kiegyensúlyozott tájékoztatás, közszolgálati kötelezettségek stb.) ugyanúgy része az európai médiajognak, de a teljes harmonizációra esetükben nem volt mód – ahogyan az internet jelentős része, a rádiózás és az írott sajtó esetében sem, melyekre saját ágazati szabályozás nem vonatkozik.
Külön is érdemes szólni a közszolgálati médiáról, mint az európai médiajog egyik alapvető intézményéről.
Miért van szükség a közszolgálati médiára? Röviden: a közszolgálati média (1) szerepe elengedhetetlen a demokratikus társadalmi rend működtetésében, (2) más eszközök segítsége által nem teljesíthető kulturális feladattal rendelkezik, (3) társadalmi kohéziót teremthet, (4) növeli a médiatartalmak választékát. Az első három érvet a fentiekben már érintettük ugyan, de újbóli felidézésük a közszolgálati média összefüggésében sem haszontalan.
Ad (1) A tömegdemokrácia szükségszerűen képviseleti jellegű ugyan, de a „stratégiai” kérdésekben – választások, népszavazások – a döntések közvetlenül a „nép” által születnek meg. A demokratikus berendezkedésből fakadóan azonban az egyes állampolgárok folyamatosan alakíthatják a közéletet, nyomást gyakorolhatnak képviselőikre, különböző szervezetek útján maguk is részt kérhetnek egyes kérdések eldöntésében. A közélet ráadásul nem csupán, sőt nem elsősorban országos, a partikuláris érdekek és problémák esetében pedig a politikai szféra befolyásolása is könnyebben megtörténhet. De ez a kívánatos eredmény nem érhető el a sajtó megfelelő tájékoztatása nélkül, hiszen ez az elsődleges fórum, ahol az egyes vélemények ütközhetnek, ahonnan információk nyerhetők, és amelynek segítségével megalapozott döntések születhetnek – a politikában és a civil közösségekben egyaránt. A sajtó demokratikus feladata az egyes médiumokat külön-külön is terhelő kötelezettség, de közülük kiemelkedik a közszolgálati médiumok szerepe, hiszen esetükben a pontos, pártatlan, alapos, gyors tájékoztatás alapvető követelmény.
BAJOMI-LÁZÁR PÉTER egyik gondolatébresztő tanulmánya kiválóan foglalja össze a közszolgálati média létének, illetve a kereskedelmi médiumok közérdekű kötelezettségekkel való megterhelésének szükségességét megkérdőjelező érveket. Mint írja, „nem tudjuk, hogy az emberek racionális alapon hozzák-e meg politikai döntéseiket, azaz a megfelelő tájékoztatás tényleg előfeltétele-e a demokratikus rendszer olajozott működésének. (…) [N]em bizonyított az sem, hogy a sajtó és a média hatékony eszköze volna a közvélemény és a közviselkedés formálásának.”[17] Ebből az állításból pedig véleménye szerint az következhet, hogy a fent említett demokratikus szerep valójában nem is létezik.
Az igazolásként felhozott médiahatás-kutatások[18] némelyike ugyan alátámaszthatja ezt a vélekedést, de számomra kevés meggyőző erővel bizonyítják a média demokratikus szerepének nemlétét. Azt senki nem állítja, hogy a polgárok nagyobb része racionális alapon dönt a közügyekben, még azt sem mondanám, hogy a többségük élénken érdeklődik irántuk, tehát egyáltalán igényelné a megfelelő tájékozottságot. Azonban úgy vélem, hogy függetlenül attól, hogy hányan és milyen mértékben kívánnak a demokratikus közéletben tevőlegesen részt venni, az államnak kötelezettsége biztosítania erre a lehetőséget. A demokrácia ugyanis erről szól. Ha végképp, kizárólagosan bizonyos elitek játszóterévé válik, ahol az egyes polgár csupán szabályozandó tárggyá silányul, akkor formális értelemben talán még mindig demokráciáról beszélhetnénk, de annak valódi, tartalmából fakadó értékeit elveszítenénk.
Ami pedig a média közvéleményre gyakorolt hatását megkérdőjelező kutatásokat illeti – amelyek egy nagyobb része a kereskedelmi médiumok robbanásszerű térhódítását megelőzően született –, saját empirikus tapasztalataim ezeknek ellentmondanak. Úgy vélem, a tömegmédia igenis jelentős – bár kétségtelen, pontosan nemigen mérhető – hatást gyakorol közönségére. Értelemszerűen az elektronikus média, illetve annak népszerűbb műsorai jóval nagyobbat; azokról beszélnek az utcán, az üzletekben, visszaköszönnek az írott sajtó hasábjain és az interneten. A bulvárvilág „hősei” sokak számára a magyar közéletet jelentik. Aki elolvas egy Blikket – pontosabban, aki csak egy Blikket olvas el – hajlamos azt hinni, tájékozott az ország fontosabb ügyeiben, pedig csak KISZEL TÜNDE gyermeke édesapjának vélt személyazonosságáról, vagy a HAJDÚ PÉTERT nyaralásán ért medúza-támadásról szerzett – meglehetősen kétes értékű – információkat. A média tehát hat, még ha nem is tudjuk ugyan pontosan, kire és milyen mértékben. Még ha valóban nem is gyakorolna jelentős, tömeges hatást közönségére: tízmillió ember demokráciáját nemigen működtethetnénk a segítsége nélkül.
Vannak nézetek, amelyek szerint a korlátozásmentes kereskedelmi műsorszolgáltatás éppenséggel hatékonyabban szolgálja a demokráciát, mint a korábban érvényesülő közszolgálati eszme. BAJOMI-LÁZÁR PÉTER említett cikke itt JENEI ÁGNEST idézi, aki szerint „a kereskedelmi médiumok (…) újfajta demokratikus nyilvánosságot teremtenek, mert bevonják a nézőket a társadalmi kommunikációba. (…) Míg a közszolgálati televízió hagyományosan az ’állampolgárnak’ szólt, a kereskedelmi tévé (…) a ’magánembert’ szólítja meg. (…) [M]indenkihez szólni kíván, nemcsak az üzleti szempontból viszonylag súlytalan értelmiségi elithez. Ezért azokat a kérdéseket tematizálja, amelyek mindenki számára ismerősek és fontosak, és amelyekhez mindenki hozzá tud szólni, vagyis főként a szexről, a szerelemről, a házasságról és a normasértésekről szól.”[19]
JENEI ÁGNES említett cikkében úgy vélekedik, hogy a kereskedelmi csatornák jelen formájukban éppenséggel a demokrácia letéteményesei, mert például a „kibeszélő-show”-kon keresztül széles rétegek számára biztosítják a közvetlen részvétel lehetőségét, olyan műsorokat készítenek, ahol bárki megszólalhat, résztvevője és formálója lehet a demokratikus diskurzusnak.[20] Ezzel a nézettel vitatkoznék: a Mónika-showban vagy JOSHI BHARATNÁL szereplő személyek korántsem reprezentálják a társadalom jelentős részét, és egyáltalán nem egyenrangú félként vesznek részt a műsorban, melyek célja legtöbbször a magánszférába való behatolás alantas nézői ösztönének kiszolgálása, a hamis tájékozottság érzetének biztosítása és a fogyasztók megnyugtatása („vannak nálam is szerencsétlenebbek”), kisszerű emberi tragédiák és – legtöbbször a szexualitáshoz kötődő – gyengeségek bemutatásával. Jó, felemelő, követendő példát még véletlenszerűen sem látunk e műsorokban, az esetenkénti „katarzis” (például az egymást megcsalt szerelmesek kibékülése) is átélhetetlenül kisstílű. „Demokratikus diskurzusról” pedig szó sincs, a műsorok egy percre sem haladják túl a bulvársajtó általános nívóját, felszínességét.
Egyetértek BAJOMI-LÁZÁR PÉTERREL és JENEI ÁGNESSEL abban, hogy a „magánember” megszólítása éppolyan fontos feladat, mint „állampolgáré”. De miért ne volna lehetséges egyszerre mindkettő? Elsősorban azért, mert a kereskedelmi média nem a magánemberrel, hanem csak a „fogyasztóval” törődik. Pénzt akar keresni, nem demokráciát működtetni a korábbinál szélesebb körű nyilvánosság, és annak közérdekű problémákkal való tematizálása által. Ez nem feltétlenül baj vagy bűn. A brit Communications Act 2003, vagy a European Broadcasting Union (az európai műsorszolgáltatókat összefogó nemzetközi szervezet) közszolgálati modell-törvénye is egymás mellett ismeri el az állampolgár és a fogyasztó érdekeit, és kívánja meg azok egyidejű tiszteletben tartását.
Ad (2) A közszolgálati média sajátos kulturális misszióval rendelkezik. Míg a „kultúra”, és maguk a kulturális termékek korábban csupán egy szűk kisebbség számára voltak hozzáférhetőek, vagy érdekesek, addig a rádión és a televízión keresztül megteremtődött az e javakhoz történő sokkal szélesebb hozzáférés esélye. Az indusztrializmus könyörtelen gépezete azonban – a média térhódítása, szinte egyeduralkodó információforrássá válása útján – nem a tömegek kulturális szintjének emelésében segédkezett, hanem a régen ismert, „bevett” kulturális tradíció legjavát marginalizálta, és komoly akadályát képezi természetes továbbfejlődésének – „kulturális üzemzavar” keletkezett.[21] A modern, mediatizált tömegkultúra – fenntartva a konkurencia és a választás hamis látszatát, valamint a tájékozottság és a részvétel hamis érzetét – nem a tömegigényekre reflektál, mint ahogyan állítja, hanem maga formálja saját fogyasztóit olyanná, amilyenné csak kívánja, természetesen azon cél által vezérelve, hogy biztosítsa saját termékei folyamatos jövőbeni fogyasztását.
A „kultúra” korábbi fogalma, megjelenési formái ebben az új világban alaposan átalakultak. A kánonok elhalványodásában örömteli fejleményt is üdvözölhetünk, elvégre szabadság csak a választás lehetősége mellett létezhet; így ma mindenki maga választhatja ki az általa értékesnek gondolt tartalmakat. Az értékválasztás folyamatában azonban a médiának orientáló szerepet kell betöltenie, ügyesen megtalálva a kor szelleméhez, technikai fejlettségéhez, társadalmi állapotaihoz illő azon formákat, amelyekben tovább éltethetők a múltban felhalmozott értékek.
A fent említett cikk BAJOMI-LÁZÁR PÉTERTŐL ezt az érvet is cáfolja: a média értékközvetítő és -teremtő szerepével kapcsolatban hangsúlyozza, hogy „az ’idő próbáját kiálló’ értékeket hirdető, monopolhelyzetet élvező hagyományos közszolgálati rádió és televízió még az értelmiségi elit modernista értékfelfogását tükrözte, amelynek az a feltevés az alapja, hogy van egy megismerhető és empirikusan tapasztalható valóság, és így vannak abszolút értékek is.” A kulturális érdekek védelmében a médiába történő állami beavatkozás tehát „kiskorúsítja az állam polgárait, noha a politikai döntéshozóknak nincs mandátumuk arra, hogy érték- és ízlésbeli kérdésekben döntsenek. (…) Az állam semlegességének elvét felrúgó törvényhozó végső soron az állampolgárok egyenlőségének elvével szakít, mert egyes polgárainak értékrendjét más polgárainak értékrendje fölé helyezi.”[22]
A korlátozatlan piacot preferáló felfogás egyik tévedése véleményem szerint abban áll, ahogyan az individualizmus kérdése felől közelít. A piac hívei azzal érvelnek, hogy az állami korlátozás hiánya az autonómia megteremtését két irányból is elősegíti: a sajtót nem köti meg külső hatalom, a közönség pedig így szabadon választhat. De a modern tömegmédia általában a lehető legegyszerűbb módon elérhető, leggyorsabb és legnagyobb mértékű haszonszerzésre törekszik, saját műsoridejét döntően a minél nagyobb tömegek szórakoztatásának alárendelve, így az individualizmus szent nevében az egyéniség nélküli tömegember kineveléséhez járul hozzá.
Van még egy alapvetően vitatható pontja a piaci szabadságot támogató érvelésnek: abból a tényből, hogy az adott pillanatban rendelkezésre álló lehetőségek közül mit választanak a legtöbben, azt a következtetést vonja le, hogy a közönség pontosan azt igényli, amit a sajtó – a kiválasztott műsor által – jelenleg számára nyújt. Valójában az állami beavatkozás nélküli médiapiacon a közönségnek nem lenne igazi választási lehetősége. Csak azon termékek közül válogathatna, amit kínálnak neki, és talán nem is tudhatná, hogy az eddig megismerteken felül milyen egyéb választási lehetőségeket, műsorokat nyújthatna még számára a média. A piac nem képes a sokszínűséget önmagától biztosítani, legalábbis nem úgy, hogy tömegek számára elérhető és befogadható legyen. A sajtó nem csak igazodik a közönség igényeihez, hanem legalább annyira alakítja, erőteljesebben fogalmazva diktálja a közízlést.
Ami pedig az állami semlegesség kérdését illeti: a semlegesség alkotmányjogi elve értelmében az állam nem választhat a rendelkezésre álló világnézetek, értékfelfogások között, azokat egyenrangúnak kell tekintenie, tehát semmilyen formában nem juttathatja kedvezőbb pozícióba egyiket a másiknál.[23] A semlegesség elve azonban csak addig tartható, amíg azt biztosítja, hogy mindenki szabadon választhat a rendelkezésre álló felfogások közül, tehát az állam nem kényszeríthet senkit döntése meghozatalakor. Az állam azonban nem lehet sohasem teljesen független, és az elv nem is vár el tőle közömbösséget. Az egyén egyébként sem vákuumba születik bele. Az őt körülvevő kulturális közeg biztosítja számára az értékválasztás lehetőségét – az államnak pedig kiemelt szerepe, hogy a különböző alternatívák megismerését, választását elősegítse, és azt az alternatívát, amelyik a kizárólag saját polgáraira jellemző értékeket vonultatja fel, nevezetesen a nemzeti és a kisebbségi kultúrát, az egyéb választási lehetőségekhez képest hangsúlyosabban támogassa. Annak eldöntése, hogy milyen napokat nyilvánítson állami ünnepnek, mit tanítsanak az iskolákban, tartson-e fenn kulturális minisztériumot, mind-mind értékítéletet is tartalmazó választást igényelnek, amelyek feltétlenül szükségesek és kívánatosak.[24] A feladat még akkor is végrehajtandó, ha azt az adott pillanatban csak a közösség kisebb része ítéli szükségesnek vagy fontosnak: az érték nem attól érték, hogy hányan ismerik fel – elvégre a demokráciához is ragaszkodunk, pedig talán soha nem jutunk el arra a pontra, hogy a közös döntéseket valóban a többség, és valóban óvatos megfontolás alapján, racionális és alaposan átgondolt érvek megvitatása után hozza meg. Könyvtárakat és képtárakat akkor is érdemes lenne fenntartani, ha alig néhányan érdeklődének irántuk; egyszerűen azért, mert bizonyos, a múltban létrejött közmegegyezés alapján megőrzendő értékeket akkor is védeni kell, ha a közmegegyezés időközben már nem egyértelműen érzékelhető. Ha a kiművelt és valóban autonóm emberfőkről valamiféle félreértelmezett szabadság-eszmény nevében lemondunk, a húsz éve választott, korábban oly hőn áhított szabad, liberális, demokratikus rendről, tágabb értelemben pedig saját múltunkról, történelmünkről mondunk le.
Ad (3) A közszolgálati adóknak jelentős szerepet kell vállalniuk a közösségi kohézió, a társadalmi integráció megteremtésében. A cél nem lehet csupán a kisebbségek vagy egy szűk elit igényeinek a kiszolgálása, mert ez eleve kizárná a nagy többséget azon szolgáltatások élvezetéből, amelyeket a profitorientált média nem nyújt számukra,[25] egyben némi felmentést is adna a többség általi elszámoltathatóság alól. A közszolgálati médiának népszerűnek, fogyaszthatónak kell lennie, különben, ha kizárólag a kereskedelmi adók által meghagyott fehér foltokra (teljesítetlen igényekre) fókuszál, nem tehet eleget közösségi feladatainak.[26] Ugyanakkor mégsem szállhat be a piaci versenybe, mert a feladatai eredendően idegenek a piac logikájától.
A közszolgálati média oly módon erősítheti a közösségi összetartozást, hogy olyan műsorokat készít, amelyek potenciálisan az egész közösséghez, nemzethez szólnak, és amelyek kifejezik tagjai együvé tartozását. Ez a „szimbolikus műsorszolgáltatás” minden nemzeti közösség alapvető érdeke, hiszen az együttműködés előfeltétele valamiféle közös kulturális alap, minimum megléte. A televíziózásra és a rádiózásra fordított idő nem csupán jelentősen megnőtt az elmúlt évtizedekben, hanem a médiafogyasztás jellemzően individualizálódott is, tehát legtöbbször egyedül nézünk tévét, hallgatunk rádiót[27] – ez ismét csak a kohézió ellenében hat, már az egyes családtagok sem közösen élik át a média nyújtotta élményeket.
A közszolgálat teljes mivoltában feltétlenül csak az univerzálisan hozzáférhető, könnyen elérhető médiumokon keresztül valósulhat meg. Bár az olyan új eszközök, mint az internet vagy a specializált televíziós csatornák kétségkívül sokat tesznek azért, hogy a tömegmédia által korábban negligált kisebbségi igényeket is kiszolgálják, ezek korántsem általánosan, mindenki számára hozzáférhetőek. Ezen felül pedig – természetszerű fragmentált jellegük miatt – nem képesek a közösség egészéhez szólni, nem járulhatnak hozzá a közösségi kohézió erősödéséhez. Ha bizonyos tartalom csak szűkebb körben hozzáférhető (például azok számára, akik előfizetnek az adott csatornára), és így szétaprózódik a médiapiac, akkor tovább gyengül a társadalmi integráció. Korábban, az állami monopólium idején mindenkihez ugyanazok a műsorok jutottak el, bőven akadt tehát átélhető, közös élmény – kiváltképp, ha a műsor még színvonalas is volt. Ma, a megszámlálhatatlan csatorna korában ez a jelenség szinte elképzelhetetlen. A közszolgálati műsorszolgáltatás nem, vagy csak jóval alacsonyabb hatásfokkal képes betölteni szerepét, ha egy-két kevéssé nézett csatornára száműzzük.
Ad (4) A kereskedelmi csatornák általában azzal érvelnek a rájuk rótt közszolgálati kötelezettségek vagy éppen a közmédia állami támogatáson keresztül történő versenyelőnybe juttatása ellen, hogy a közszolgálatiság valójában demokráciaellenes. „Felülről” kívánja megmondani az embereknek, mi az, ami hasznukra válik, pedig ők a lehető legegyszerűbb és legdemokratikusabb módon, a távkapcsoló gombjainak megnyomásával már szavaztak arról, mi legyen a média feladata. Ha a többség nem akar mást, mint hogy szórakoztassák, akkor ezt az akaratot nem szabad felülbírálni. Tehát közszolgálati műsor az, amit az emberek (sokan) néznek.
E felfogás alapvető tévedése, hogy úgy tesz, mintha a piaci alapú műsorszolgáltatás valóban biztosítana választási lehetőséget a közönség számára. Pedig a „médiaiparnak” ez nem elsődleges célja: a legfontosabb prioritás a reklámidő minél drágábban történő értékesítése, tehát a műsorok valójában csak arra szolgálnak, hogy odacsábítsák a közönséget a készülék elé: ők a valódi áruk, vevőjük a hirdető. Amíg a lehető legmagasabb nézettség elérése a cél, addig az igazán népszerű csatornák műsorai valójában kivétel nélkül ugyanazt kínálják.[28] Ezt nevezi a kereskedelmi média „választéknak”, miközben a közönség (közszolgálati csatornák hiányában, vagy azok nívóbéli gyengélkedése esetén) nem is feltétlenül tudhatja, milyen egyéb lehetőségei volnának. A tömegmédia piacán kínált termékek maguk is jelentősen formálják saját fogyasztóik igényeit, ezért a többségi akaratra való hivatkozás eredendően téves.
CASS R. SUNSTEIN könyve modern médiáról hatásosan foglalja össze a médiába való állami beavatkozás, és végső soron a közszolgálati média fenntartása mellett szóló érveket.[29] Európai médiajogi kérdésekben valószínűtlen lépésnek tűnhet egy amerikai professzorhoz fordulni, de meg fogjuk látni, hogy SUNSTEIN – nem mellesleg OBAMA elnök főtanácsadója (általános, tehát nem csak médiajogi) szabályozási kérdésekben – az USA-ban talán radikálisnak számító érvei alátámasztják fenti érvelésemet.
BAJOMI-LÁZÁR PÉTER többször idézett cikke azzal a mottóval indul, hogy „aki a médiát akarja szabályozni, az embereket akarja szabályozni”. Ezzel az állítással tökéletesen egyetértek. A Médiatörvény az „emberek” életét a médiapiacon keresztül befolyásolja, ha úgy tetszik, szabályozza – akárcsak a Polgári és a Büntető Törvénykönyv, vagy az Alkotmány teszi. A szabályozás nem ördögtől való, hanem elengedhetetlenül szükséges. Mint SUNSTEIN írja, ha az állam úgy dönt, hogy biztosítja, vagy éppen megnöveli a médiavállalkozások mozgásterét, azt is a szabályozás útján teszi, hiszen védi a tulajdonhoz fűződő jogukat, a vállalkozás jogát, biztosítja számukra a sajtószabadságból fakadó előnyöket stb. Az állam tehát szükségszerűen szabályoz, és ez szükségszerűen érinti az embereket is.[30] Ráadásul még olyasmit is előírhat számukra, amit maguktól nem feltétlenül tennének meg: kötelező iskolába járniuk, adózniuk, Európában egészségbiztosítással rendelkezniük, illetve közszolgálati médiumokat finanszírozniuk.
SUNSTEIN könyve elején két hipotézist állít fel, melyeket később igyekszik bizonyítani: (1) az emberek javára válik, ha olyan véleményekkel, médiatartalmakkal is találkoznak mindennapi életük során, amelyeket nem közvetlenül maguk választottak, és (2) szintúgy javukra válik, ha közös élmények kötik őket össze egymással, tehát tudtukkal vagy anélkül, de szükségük van a közös élményekre, amelyeket a médián keresztül tudnak a legegyszerűbben összegyűjteni.
Ad (1) SUNSTEIN szerint a demokrácia alapvető kívánalma, hogy ne legyünk képesek kizárólagos jelleggel meghatározni azt, hogy milyen információk jutnak el hozzánk, miféle véleményekkel szembesülünk. Ez akadályozza meg azt, hogy – a hasonló gondolkodású emberekkel való kizárólagos kapcsolat miatt – gondolkodásunk túlságosan beszűküljünk, akár végeredményben radikalizálódjon. A „nem kívánt” információk, vélemények óhatatlanul tágítják gondolkodásunk horizontját, és szükségesek személyiségünk fejlődéséhez. Közvetlen állami kényszer persze nem alkalmazható annak érdekében, hogy csupa jól tájékozott polgárt faragjunk, de a lehetőséget az államnak kell megteremtenie az eltérő véleményekkel, értékrendekkel való találkozásra. A sokszínű kínálattal rendelkező, és a nem kizárólag egy adott célcsoport vélt vagy valós igényeinek üzleti alapon történő kiszolgálására törekvő médiumok ehhez elengedhetetlenek.
Ad (2) SUNSTEIN azt írja, hogy a közös élmények megléte nélkül a közös fellépés, a társadalmi problémák megtárgyalása és megoldása is jelentősen megnehezülne. Az emberek közös élmények, ismeretek, emlékek, tapasztalatok nélkül – amelyeket természetesen a média képes a leghatékonyabban teremteni, illetve terjeszteni – alig értenék meg egymást. A nemzeti ünnepek például nem azért vannak, hogy egy napra megpihenjünk munka közben: azok a nemzeti emlékezet, a közös történelmi múlt és tapasztalat fontos pillérei; persze, mondhatnók, ma már csak a társadalom szűkebb szeletét érdekli PETŐFI SÁNDOR március 15-én vagy bármely más napon – de ez nem érv a nemzeti ünnepek méltó megünneplésének és egyes fontos események közemlékezetben tartásának fontosságával szemben. Közösség nélkül ugyanis működőképes társadalom sincs, de még szabad piac sincs; a közösség pedig jelentős részben szimbólumok – mint például a nemzeti ünnepek – segítségével formálódik vagy marad együtt. SUNSTEIN szerint azonban a modern média – a rengeteg rendelkezésre álló forrás és a specializálódó kínálat, illetve az internet sajátos jellege miatt – hozzájárulhat e kohézió csökkentéséhez. Ugyanakkor képes lenne erősíteni is azt: Európában erre szolgálnak a közszolgálati médiumok.
Az információ, illetve a belőle következő magatartás közjószágként is felfogható:[31] ha valaki tudja, mennyire fontos mondjuk a környezet megóvása, és ezért tesz is valamit, akkor magatartásával a tájékozatlan többiek életére is kedvező befolyást gyakorol; ha valaki képeket fest, amelyeket utána egy galériában sokan megnéznek, a környékbeli kolbászsütőnek is jobban megy majd a sora, pedig nem becsüli sokra a képzőművészetet. A társadalom szövetében minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg, és az információk, vélemények, a „jó életről” alkotott eltérő felfogások folytonos keringése az egyik alapja e bonyolult működésnek. A beavatkozástól mentes médiapiac azonban nem képes a kellő választék nyújtására az információk, vélemények, eltérő felfogások tekintetében.[32]
A szólás és a sajtó szabadságának kétféle, eltérő értelmezése forog a nyilvánosságban: létezik egy jogászi értelmezés, amely jobbára a jogszabályok / bírói, hatósági gyakorlat / alkotmánybírósági esetjog háromszögében értelmezi a szabadság határait, és létezik egy gyakran hangoztatott, kulturális jelentőségű elv, amelyet olykor a piaci szereplők pörölyként használnak, amellyel az állami beavatkozás híveire sújthatnak le, felhasználva a nyilvánosság erejét (elvégre ők maguk teremtik azt).[33] Utóbbi nem vesz tudomást előbbiről, és nem ismeri el, hogy a piac korlátozásának mindig valamely felismert közérdek lehet csak az indoka – tehát tiltakozni csak ezen indok megléte, esetleg a megvalósítás módja ellen, és nem önmagában a beavatkozás ellen lehet. Végtére is a fogyasztók és a médiatulajdonosok autonómiáján túl egyéb fontos érdekek is léteznek, és az előbbiekre való kizárólagos hivatkozás nem teszi lehetővé a demokrácia által megkívánt komplex feladatok ellátását.
SUNSTEIN konklúziója a következő: a fenti két hipotézis igaza a vizsgálat során bebizonyosodott; a fogyasztó és az állampolgár érdekeit egyaránt mérlegre kell tenni a szabályozás megalkotásakor. Mi pedig konstatálhatjuk: az európai médiajog is e feladattal küzd immár jó két évtizede. SUNSTEIN befejezésül BENJAMIN FRANKLINt idézi, aki a kérdésre, vajon mit adtak az alkotmány szerzői az amerikai népnek, úgy felelt: „egy köztársaságot, ha meg tudják tartani”. A köztársaság megtartásához pedig az is szükségeltetik, hogy sokan sokfelé terjeszthessék véleményüket a köznyilvánosság különböző fórumain.[34] Ez nem csupán a sajtószabadság jogának, hanem a sajtószabadság kultúrájának gyakorlását is megköveteli; azt, hogy a sokféle véleményre sokan oda is figyeljenek.
Az Európai Unió – a szabad, korlátozásmentes gazdasági verseny kárára – elismeri a közszolgálati médiumok létjogosultságát. Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv közvetlenül nem említi a közszolgálati médiumokat, hiszen általános, minden piaci szereplőre nézve kötelező szabályokat alkot, de az 1997-es Amszterdami Szerződéshez kapcsolt jegyzőkönyv kifejezetten lehetővé teszi – az Unió normáival összeférően – működésüket. A közszolgálati média állami támogatásra vonatkozóan az Európai Bizottság 2009-ben új, a 2001-est felváltó közleményt adott ki. Az Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége (EBU) közszolgálati modell-törvényt alkotott, amelynek legutolsó változata 2007 februárjára datálódik. Az Európa Tanács folyamatosan ad ki jelentéseket és ajánlásokat a közszolgálati médiára vonatkozóan. Az európai jogrend tehát – és nem csak az Unió, hanem valamennyi regionális nemzetközi szervezet – természetesnek tekinti a közszolgálati média létezését, és ezt nem csupán valamiféle „megszokásból” vagy beletörődésből teszi, hanem többször is, kifejezetten kinyilvánította elkötelezettségét a fentiekben meghatározott közszolgálati célok elérésével kapcsolatban.
Az európai médiajog húszesztendős, éppúgy, mint a magyar demokrácia. Két évtized nem éppen történelmi távlat, de arra méltó, hogy egy pillanatra megálljunk és visszatekintsünk, újra megvizsgáljuk, hogyan is határozhatók meg, definiálhatók újra – immár a 21. század követelményeinek megfelelően – szellemi alapjai. A kérdés ezt követően magától értetődően adódik: vajon hol tart az európaimédiajog, Európa és vele Magyarország 20 év múlva? Reménykedjünk benne, hogy addigra több lépéssel közelebb kerülünk az európai médiajog szellemisége által meghatározott ideális állapothoz.
A szerző egyetemi adjunktus a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán.
[1] John Milton: Milton, az angol forradalom tükre. Budapest, Gondolat, 1975. p 86. – Az Areopagitica c. politikai röpirat, amelyből az idézet származik, 1644-ben jelent meg.
[2] John Stuart Mill: A szabadságról. Budapest: Századvég, 1994 [első megjelenés: 1859]. pp 25–26.
[3] A demokratikus igazolás egyik első teoretikus kifejtéseként lásd Alexander Meiklejohn: Political Freedom – The Constitutional Powers of the People. New York-Oxford, Oxford University Press, 1960.
[4] A szólás- és sajtószabadság igazolásairól lásd Koltay András: A szólásszabadság igazolásai az angolszász jog és jogfilozófia fényében. Valóság, 2007/9.
[5] Lásd még: Koltay András: A szólás- és sajtószabadság kezdetei Magyarországon. In Horváth Attila – Koltay András – Máthé Gábor (szerk.): Sapienti iniuria non potest fieri. Ünnepi tanulmányok Zlinszky János tiszteletére. Budapest, Gondolat, 2009. pp 175–181.
[6] Tóth Gábor Attila: A szólás méltósága. Századvég, 2008/2.
[7] Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, Osiris, 1999 (3. kiadás).
[8] Asa Briggs – Peter Burke: A média társadalomtörténete – Gutenbergtől az internetig. Budapest, Napvilág, 2004. pp 185–209.
[9] Lásd az angol Lordok Háza döntését a Campbell v. MGN [2004] 2 AC 457 ügyben, a strasbourgi Von Hannover k. Németország (Application on. 59320/00, 2004. június 24.) ítéletet, illetve Cass R. Sunstein cikkét: Television and the Public Interest. California Law Review, March 2000. 506., 564.
[10] Idézi Richard Collins: Media and Identity in Contemporary Europe: Consequences of Global Convergence. Exeter, Intellect, 2002. p 25.
[11] Robert Schuman: Európáért. Pécs, Pannónia Könyvek, 1991. pp 50–51.
[12] Thomas Gibbons: Freedom of the Press, Ownership and Editorial Values. Public Law, 1992. p 279.
[13] Lesley P. Hitchens: Broadcasting Pluralism and Diversity. A Comparative Study of Policy and Regulation. Oxford-Portland, Oregon, Hart Publishing, 2006.
[14] Media Pluralism in the Member States of the European Union. Commission staff working document. {SEC(2007) 32}, 2007. január 16.
[15] European Parliament Report on concentration and pluralism in the media in the European Union [2007/2253(INI)], 2008. július 10.
[16] Gálik Mihály: A sokszínűség index és alkalmazása az eszmék piacán. Infokommunikáció és Jog, 2009. április; Mónica Ariño: Versenyjog és sokszínűség az európai digitális műsorszolgáltatásban: az űr kitöltése. Infokommunikáció és Jog, 2008. december
[17] Bajomi-Lázár Péter: Népszerűtlen népszerűség. Érvek a kereskedelmi média tartalomszabályozása ellen. Beszélő, 2007. május
[18] Lásd még Bajomi-Lázár Péter: Manipulál-e a média? Médiakutató, 2006. nyár
[19] Bajomi-Lázár Népszerűtlen népszerűség
[20] Jenei Ágnes: Kereskedelmi televízió és demokrácia. Médiakutató, 2005. ősz.
[21] Thomas Stearns Eliot: A kultúra meghatározása. Budapest: Szent István Társulat, 2003. 122.
[22] Bajomi-Lázár Népszerűtlen népszerűség
[23] Lásd Kis János: Az állam semlegessége. Budapest: Atlantisz, 1997.
[24] Sanford Levinson: The tutelary state: “censorship”, “silencing”, and the “practices of cultural regulation”. In Robert Post (szerk.): Censorship and silencing – the practices of cultural regulation. Getty Research Institute for the History of Art and the Humanities, 1998.
[25] Jay G. Blumler – Wolfgang Hoffmann-Riem: New roles for public service television. In Jay G. Blumler (szerk.): Television and the public interest. London, Sage Publication, 1992.
[26] Mike Feintuck – Mike Varney: Regulation, public interest and the law. (2. kiadás) Edinburgh University Press, 2006. pp 43–49.
[27] Gálik Mihály – Urbán Ágnes: Bevezetés a médiagazdaságtanba. Budapest: Aula, 2008. p 167.
[28] James Curran – Jean Seaton: Power without responsibility. (6. kiadás) London-New York, Routledge, 2003. p 374.
[29] Cass R. Sunstein: Republic.com 2.0. Princeton University Press, 2007.
[30] Cass R. Sunstein: i. m. pp 151–164.
[31] Cass R. Sunstein: i. m. pp 97–118.
[32] Cass R. Sunstein: i. m. pp 119–137.
[33] Cass R. Sunstein: i. m. pp 170–175.
[34] Cass R. Sunstein: i. m. pp 222–223.
