„Az információtechnológia fejlődési ívének már rég nem az elején járunk, hamarosan az exponenciális görbe meredek szakaszába érünk. Felgyorsulnak az események, és a jövő már jóval azelőtt megérkezhet, hogy mi felkészültünk volna rá.”
(Martin Ford)

 

Bevezető gondolatok

A 21. században zajló negyedik ipari forradalom, amelynek mi magunk is tanúi vagyunk, alapjaiban változtatja meg a világot és ezzel együtt az életünk szinte valamennyi területét. A digitális transzformációnak is nevezett folyamat hatással van a munkavégzési tevékenységünkre, miközben a magánéletünk sem marad érintetlenül. Az „okosodással” párhuzamosan szinte valamennyi szakma bizonyos mértékű változáson megy keresztül, így a mesterséges intelligencia napjainkban már a jogászok munkájában is megjelenik.

A mesterséges intelligencia és a digitalizáció különböző jogászi tevékenységtípusokban, illetőleg különböző jogterületeken és jogintézményekkel kapcsolatos megjelenését és hatását manapság sokan és sokféle szempontból elemzik, a felmerülő problémák köre rendkívül színes és szinte végtelen.

A jelen tanulmányban a digitalizációs folyamat, illetőleg a mesterséges intelligencia, hatásait, az említett jelenségek és hatások kötelmi jogba, szerződési jogba történő „beszivárgását” és az ennek nyomán körvonalazódó kihívásokat magánjogi szempontból vizsgáljuk.

A tanulmány első részének kiindulópontja az alapvetően az Internet megjelenésével és elterjedésével lehetővé tett, napjainkra már teljes mértékben általánossá vált szerződéskötési módozat, a szerződés elektronikus úton történő létrehozása. A vonatkozó hatályos magyar jogi szabályozás rövid áttekintését követően az uniós jogalkotás legújabb eredményeinek bemutatására térünk át, mely jogalkotási reform hátterében a digitális tartalmak és szolgáltatások elterjedése, valamint az ezeket tartalmazó vagy ezekkel összekapcsolt árukra vonatkozó szerződések által felvetett igények húzódtak meg.

A tanulmány második részének központi elemét az intelligens szerződés képezi, amely az elektronikus úton történő szerződéskötés továbbfejlesztett változataként is felfogható. Amint azonban ez majd a későbbiekben jól látható, az okos szerződés tartalmilag ennél sokkal többet jelent: nemcsak a szerződés megkötése, hanem annak teljesítése szempontjából is sajátos jelleggel bír. Vizsgálódásaink során kísérletet teszünk az okos szerződés fogalmi kereteinek kijelölésére és megfogalmazzuk mindazokat a kérdéseket, amelyekre az okos szerződésekkel kapcsolatosan a jogalkotónak, illetőleg a szerződési jogi szabályozásnak idővel választ kell adnia.

1. A szerződési jog modernizálódásának kezdeti lépései: az elektronikus úton történő szerződéskötés

A szerződési jog a polgári jog legdinamikusabb része, amely ezt a sajátosságát nemcsak működésében, hanem fejlődésében is őrzi, hiszen évszázadok óta folyamatosan alkalmazkodik a mindennapi élet által felvetett igényekhez. Ennek köszönhetően alakultak ki (váltak el egymástól) a különböző szerződéstípusok, majd jöttek létre később a speciálisabb és egyre kevésbé tipizálható szerződési formák. A fejlődési folyamat, a felmerülő igényekhez való alkalmazkodás idővel technikailag átalakította részben a szerződés megkötésének folyamatát is, amennyiben a szerződéskötés módozatai kibővültek, és napjainkra már például mindennapos jelenséggé vált a szerződések elektronikus úton történő megkötése.

Lényeges ugyanakkor megjegyezni, hogy ez utóbbi szerződéskötési módozat alkalmazása a szerződő felek közötti megállapodás létrehozásában pusztán technikai szempontból jelent változást, hiszen az ügylet által közvetített, illetőleg közvetíteni kívánt akarat nem módosul, az ügyletkötés formája azt nem érinti.

Az elektronikus kereskedelemre vonatkozó közösségi szintű szabályanyag elfogadására 2000-ben került sor a 2000/31/EK irányelv[1] formájában, amely legfőbb céljaként azt jelölte meg, hogy létrehozza az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások tagállamok közötti szabad mozgását biztosító jogi keretet.[2]

Az irányelvben meghatározott implementációs kötelezettségnek megfelelően alkotta meg a magyar jogalkotó az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvényt (a továbbiakban Ekertv.), amely tehát a vonatkozó uniós joganyaggal összhangban rögzíti az információs társadalommal összefüggő szolgáltatási tevékenység megkezdésével és folytatásával kapcsolatos követelményeket. A jogszabály külön rendelkezéseket tartalmaz az elektronikus úton történő szerződéskötésre vonatkozóan[3], alapvetően fogyasztóvédelmi szempontokat, így elsődlegesen a fogyasztók online térben történő szerződéskötései során érvényesülő érdekeit, illetőleg azok védelmét szem előtt tartva.

A szabályozás előírja az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásra vonatkozó általános szerződési feltételek megfelelő módon történő hozzáférhetővé tételét (tárolhatóság és előhívhatóság lehetővé tétele), rögzíti továbbá mindazokat az elemeket, amelyekről a szolgáltató az igénybe vevőt még annak megrendelése elküldését megelőzően tájékoztatni köteles. A jogszabály tájékoztatásra vonatkozó rendelkezései alapvetően kógensek, azonban a jogalkotó lehetővé teszi, hogy azoktól a felek szolgáltató és a fogyasztónak nem minősülő igénybe vevő közötti szerződés megkötése esetén kölcsönös megállapodással eltérjenek.[4] Megjegyzést érdemel, hogy az elektronikus szerződéskötés kapcsán az Ekertv. által rögzített rendelkezéseket nem kell alkalmazni a kizárólag elektronikus levelezés vagy azzal egyenértékű egyéni kommunikációs eszközzel, így például telefonos üzenet (sms) vagy online chat segítségével továbbított, címzett nyilatkozatok útján történő szerződéskötésre.[5] Az Ekertv. rendelkezik továbbá az adatbeviteli hibák azonosításáról és kijavításáról. Ez utóbbi rendelkezések szintén diszpozitív jelleggel bírnak.

Az elektronikus úton történő szerződéskötésre vonatkozó különös szabályokat hatályos polgári jogi kódexünk, a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban Ptk.) is tartalmaz. Ez a szabályanyag lényegében „leköveti”, kisebb módosításokkal átveszi az Ekertv. vonatkozó rendelkezéseit[6], miközben azok továbbra is hatályosak. Lényeges megjegyezni ugyanakkor, hogy a Ptk. említett rendelkezései – az elektronikus úton tett szerződési jognyilatkozat hatályossá válására vonatkozó rendelkezés kivételével – szintén kizárólag az online („kattintás útján”, klikkeléssel [„click-wrapping”]) kötött szerződésekre vonatkoznak és – az Ekertv. rendelkezéseihez hasonlóan – nem alkalmazhatók az elektronikus levelezés vagy azzal egyenértékű egyéni kommunikációs eszközzel kötött szerződések esetén.[7] A Ptk. említett szabályai a kötelmi jog részét képezik, így azok diszpozitív jelleggel bírnak, vagyis azoktól a felek – a Ptk. 6:1. § (3) bekezdése értelmében – egyező akarattal eltérhetnek. Az eltérés lehetőségét azonban a Ptk. kizárja olyan esetben, ha a szerződés megkötésére fogyasztó és vállalkozás között (fogyasztói szerződés) kerül sor. Ilyenkor az említett rendelkezésektől eltérő megállapodáshoz a jogalkotó a semmisség jogkövetkezményét fűzi.[8]

2. Útban az Egységes Digitális Piac megteremtése felé

Az Európai Bizottság 2015 késő tavaszán tette közzé közleményét, amelyben meghirdette az európai digitális egységes piaci stratégiát[9], és – Európa digitális gazdaságban elfoglalt vezető helyzetének megtartása érdekében – előirányozta a digitális egységes piac megteremtését. A Bizottság által megteremteni kívánt digitális egységes piacon egy olyan piacot jelent, ahol érvényesül egyrészről a négy alapszabadság (áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása), másrészről pedig az egyének és a vállalkozások egyaránt akadálymentesen, a fogyasztó- és adatvédelmi szabályok messzemenő betartása és tisztességes versenyfeltételek mellett végezhetik internetes tevékenységeiket.

A Bizottság három fő pillérre épülő stratégiájában egy többéves periódusra vonatkozó tervet fogalmazott meg, egyúttal felvázolva számos intézkedést, amelyek letéteményeseként az uniós jogalkotót jelölte meg. Közleményében ráirányította a figyelmet arra, hogy a fogyasztók és a kisebb vállalkozások határon átnyúló elektronikus kereskedelemtől való tartózkodásának egyik legfőbb oka az, hogy az effajta ügyletekre gyakran meglehetősen összetett, nem egyértelmű és ezen felül még egymástól tagállamonként gyakran eltérő rendelkezések vonatkoznak. Egyes területeken (pl. elektronikus kereskedelem fogyasztóvédelmi szabályai) ugyan már korábban megvalósult a vonatkozó szabályanyag teljes mértékű harmonizációja, más területeken azonban az uniós irányelvek csak minimum harmonizációt írtak elő, és voltak olyan szegmensei is az elektronikus kereskedelemnek, ahol az uniós szintű szabályozás hiányos volt vagy egyáltalán nem is létezett (pl. digitális tartalmak). A Bizottság mindezekre a hiányosságokra tekintettel jogalkotási javaslatot nyújtott be, amely részben új uniós aktusok elfogadására, részben pedig a már létező vonatkozó joganyagok felülvizsgálatára irányult.[10]

Többéves előkészítő folyamatot követően, 2019 tavaszán került elfogadásra uniós szinten az a két új irányelv[11], amelyek a jövőben meghatározzák majd a digitális tartalom szolgáltatására és a digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések szabályozásának kereteit. Az elfogadott irányelvek vitathatatlanul az elmúlt két évtized legnagyobb jogalkotási eredményeként értékelhetők a szerződési jog és a fogyasztóvédelem területén.

Többéves előkészítő folyamatot követően, 2019 tavaszán került elfogadásra uniós szinten az a két új irányelv[12], amelyek a jövőben meghatározzák majd a digitális tartalom szolgáltatására és a digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések szabályozásának kereteit.

Az elektronikus úton történő szerződéskötés szabályai fogyasztó és vállalkozás közötti szerződések esetén különös figyelmet igényelnek, erre az uniós jogalkotó a vonatkozó szabályozás kialakításakor már a kezdetektől fogva tekintettel volt. Az online térben kötött szerződések számának növekedése ugyanakkor az uniós és a nemzeti jogalkotókat egyaránt új kihívások elé állította. Az online szerződések száma ugyanis bár folyamatos növekedést mutat, a fogyasztók oldalán azonban még mindig tapasztalható egyfajta bizalmatlanság, különösen a határon átnyúló vásárlásaik esetén. Ennek hátterében több tényező is meghúzódik, azonban az egyik legerőteljesebb hatást a fogyasztók alapvető szerződéses jogaikkal kapcsolatos bizonytalansága, valamint a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatások egyértelmű szerződéses kereteinek hiánya fejti ki.

A 2019/770/EU irányelv közös szabályokat állapít meg a digitális tartalom szolgáltatására vagy a digitális szolgáltatás nyújtására irányuló, a kereskedők és a fogyasztók közötti szerződésekre vonatkozó követelményekre.[13] Ahogyan azt az irányelv (11) preambulumbekezdése is rögzíti, az irányelv megalkotásának célja a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás szerződésszerűségére, a szerződésszerűség vagy a teljesítés hiánya, illetve a szolgáltatás elmulasztása esetén rendelkezésre álló jogorvoslatokra, a jogorvoslatok gyakorlásának módozataira, valamint a digitális tartalom vagy a digitális szolgáltatás módosítására vonatkozó szabályok teljes mértékű harmonizációja. Éppen ezért az irányelv hatálya kiterjed minden olyan visszterhes szerződésre[14], amelynek keretében a kereskedő a fogyasztónak digitális tartalmat (vagyis digitális formában előállított és szolgáltatott adatot[15]) szolgáltat vagy digitális szolgáltatást nyújt, illetve ezt vállalja. A digitális szolgáltatás olyan szolgáltatást jelent, amely lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy digitális adatokat hozzon létre, kezeljen, tároljon vagy azokhoz hozzáférjen, de kiterjed azokra a szolgáltatásokra is, amely lehetővé teszi a fogyasztó és a szolgáltatás más igénybe vevői által feltöltött vagy létrehozott digitális adatok megosztását, illetve az azokkal való egyéb interakciót.[16]

A 2019/770/EU irányelv az alapvető kifejezések definiálásán túl részletesen meghatározza a digitális tartalom, illetőleg a digitális szolgáltatás – szubjektív és objektív – szerződésszerűségének követelményeit, rendelkezéseket tartalmaz továbbá a kereskedő felelősségére, valamint a bizonyítási teher viselésére vonatkozóan. Az irányelv részletesen meghatározza mindazokat a jogorvoslati lehetőségeket, amelyek a fogyasztó rendelkezésére állnak a szolgáltatás teljesítésének elmulasztása, illetve hibás teljesítés esetén, rögzíti továbbá a szerződés fogyasztó általi megszüntetésének esetén a kereskedőt és a fogyasztót terhelő kötelezettségeket, így különösen a fogyasztó által megfizetett vételár kereskedő általi visszatérítésének szabályait.

Az irányelv a hatályba lépésével kapcsolatosan úgy szól, hogy a tagállamok 2021. július 1. napjáig fogadják el és hirdetik ki azokat a rendelkezéseket, amelyek biztosítják az irányelvnek való megfelelést. Ezeket a rendelkezéseket az uniós tagállamok 2022. január 1. napjától kötelesek majd alkalmazni.

Az európai digitális egységes piaci stratégia keretében elfogadott másik jogi aktus, a 2019/771/EU irányelv a fogyasztó és az eladó közötti adásvételi szerződéseket érintő egyes követelményekre alkalmazandó szabályokat határozza meg. Az irányelv alkalmazásában az „áru” kifejezés tágan értendő, amennyiben az magában foglalja a „digitális elemeket tartalmazó árukat” is, vagyis az kiterjed mindazokra a digitális tartalmakra vagy digitális szolgáltatásokra is, amelyek úgy vannak ilyen árukba beépítve, vagy ilyenekkel összekapcsolva, hogy az említett digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás nélkül az áruk nem töltenék be funkciójukat.

Amint látható, a 2019/770/EU és 2019/771/EU irányelv szabályozási tárgya bizonyos esetekben (áruk, digitális tartalmak és digitális szolgáltatások szerződésszerűsége, szerződésszegés esetén alkalmazható jogorvoslatok és azok gyakorlásának módja) egybeesik, éppen ezért azokat fogalmi egységesség jellemzi, a digitális tartalom és a digitális szolgáltatás fogalmi meghatározása mindkét dokumentumban azonos. Az irányelvek alkalmazási köre azonban nincs teljes átfedésben: a 2019/771/EU irányelv alapvetően nem alkalmazandó a digitális tartalom szolgáltatására vagy digitális szolgáltatás nyújtására irányuló szerződésekre, kivéve, ha a beépített vagy összekapcsolt digitális tartalom vagy digitális szolgáltatás részét képezi az adásvételi szerződésnek.[17] A két irányelv tárgyi hatályának eltérése mellett lényeges megjegyezni, hogy maguknak az irányelveknek a szövege kifejezett utalást tartalmaz azok egymást kölcsönösen kiegészítő alkalmazására nézve.[18] (A 2019/771/EU irányelv egyébként hasonló viszonyban áll a 2011/83/EU irányelv[19] rendelkezéseivel is, amennyiben azok vonatkozásában szintén kiegészítő jelleggel bír.)

Tartalmi szempontból az irányelv a 2019/770/EU irányelv szabályozási szerkezetét követi. Meghatározza az áruk szerződésszerűségét, azok szubjektív és objektív követelményeit, rendelkezik továbbá az eladó felelősségéről és bizonyítási terhéről, valamint a hibás teljesítés esetén a fogyasztó számára rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekről, mindemellett szabályokat tartalmaz az adásvételi szerződés megszüntetésére vonatkozóan is. Az irányelv implementálására a tagállamok számára megállapított határidők a 2019/770/EU irányelvre előírtakkal azonosak, azonban az új rendelkezések alkalmazásának kezdetével (2022. január 1.) a fogyasztási cikkek adásvételére és a kapcsolódó jótállásra vonatkozó 1999/44/EK irányelv[20] hatályát veszti majd.

A fentebb ismertetett új uniós jogi aktusok egyértelműen hatással vannak az uniós elektronikus kereskedelem jövőbeni alakulására. Az elektronikus kereskedelem szabályanyagának, különösen a fogyasztóvédelemre vonatkozó rendelkezések digitális tartalomszolgáltatásra és digitális szolgáltatásnyújtásra tekintettel történő átalakítása ugyanakkor komoly kihívások elé állítja a tagállami jogalkotókat is. Azon túl ugyanis, hogy a fenti irányelvek átültetése a nemzeti szintű jogalkotásban feladatként jelentkezik, a jogalkotóknak jogpolitikai indokokat is figyelembe véve kell majd dönteniük arról, hogy az uniós aktusokban foglalt rendelkezéseket hogyan integrálják a hatályos joganyagba, külön törvényt alkotnak vagy a létező jogszabályok (pl. polgári anyagi jogi szabályok) módosítása mellett döntenek.

3. Intelligens szerződések – a szerződések legújabb generációja?

3.1. Az intelligens szerződések fogalmi kereteiről – definiálási nehézségek, főbb jellemvonások

A különböző digitális technológiák kötelmi jogra kifejtett hatása során az utóbbi időben az egyik legtöbbet vizsgált témakör az „intelligens szerződés”, más megnevezéssel élve „okos szerződés” (vagy az angol kifejezést használva „smart contract”) megjelenése, értelmezése és elhelyezése, beillesztése (és beilleszthetősége) a hagyományos szerződési jog keretei közé. (Az említett magyar kifejezések a vonatkozó jogi szakirodalomban felváltva jelennek meg, egyenrangúnak tekinthetők, erre tekintettel a továbbiakban, a tanulmány során mindkét magyar nyelvű kifejezést használjuk.)

Ahogyan arra fentebb már utaltunk, az elektronikus úton történő szerződéskötés megjelenése mindössze a szerződés megkötésének módját tekintve hozott technikai jellegű változást, újdonságot. Az okos szerződések ezzel szemben már nemcsak a szerződés létrejötte szempontjából bírnak sajátosságokkal A többnyire – de nem kizárólagosan – az ún. blokklánc (blockchain) technológián alapuló megoldás[21] alkalmazása a szerződés teljesítésére is kihatással van, minthogy a technológia alkalmazása által a szerződésben rögzített feltételek teljesülése automatikusan a szerződés teljesülésére vezet.

Az okos szerződés kapcsán feltétlenül magyarázatot érdemel a blokklánc kifejezés, amely az ún. megosztott főkönyvi technológia (distributed ledger technology, a továbbiakban DLT) egyik formája. A blokklánc jellemzően nyilvános, azonban a kriptográfiai eljárásoknak köszönhetően mégis képes arra, hogy „hitelt érdemlően bizonyítsa a megtörtént tranzakciókat, anélkül, hogy szükségessé tenné bármilyen közvetítő személy vagy szerv közreműködését.”[22] A technológia alkalmazása esetén a különböző vagyonmozgások, valamint az egyes szerződések megkötése és azok teljesítése, létszakainak nyomon követése, illetőleg a különféle adatok kezelése teljes egészében kriptográfiai módszerrel, számítógépes titkosítás útján megy végbe.[23]

Az okos szerződés fogalmi kereteinek meghatározása nem egyszerű feladat, ugyanis annak általánosan elfogadott, egyetemes jellegű meghatározása jelenleg még nem létezik.[24], [25] Ez első hallásra meglepőnek tűnhet, hiszen napjainkban az okos szerződések témaköre az informatika, a digitalizációs trendek és a mesterséges intelligencia, valamint a jogtudomány határterületén zajló kutatások egyik legkedveltebb témája. A fogalmi meghatározás hiánya alapvetően több okra vezethető vissza.

a) Bár maga a „smart contract” kifejezés már több, mint két évtizede, az 1990-es évek közepe óta jelen van a köztudatban[26], napjaink szerződéses gyakorlatában az mégis viszonylag új jelenségként határozható meg, amely valójában csak az utóbbi néhány évben, a Bitcoin és a blokklánc technológia elterjedésének köszönhetően került az informatika, különösen a programozás szakterülete iránt is érdeklődő jogi szakemberek figyelmének középpontjába. Lényeges megjegyezni ugyanakkor, hogy az elsőként Nick Szabó által használt kifejezés korabeli tartalma egyáltalán nem azonosítható mindazzal, amelyet ma az okos szerződés szigorúan körül nem határolt fogalma alá rendelünk.

b) Az intelligens szerződés körülírása, definiálása során szintén nehézséget okoz az annak működési alapjául szolgáló technológia komplexitása, amelynek részletes ismerete nélkül a szerződés fogalmi lehatárolása megfelelőképpen nem lehetséges. Az okos szerződés fogalmának megalkotása ugyanis feltételezi az annak hátterében meghúzódó informatikai technológia legalább minimális megismerését és megértését, amely azonban a hétköznapi, mindössze felhasználói szintű számítógépes ismeretekkel rendelkező jogi szakemberek számára meglehetősen komoly kihívást jelent. A fogalomalkotást tovább nehezíti, hogy maga az okos szerződés megnevezés alapvetően az informatikai szakemberek által megteremtett és használt kifejezés, amely – legalábbis az általuk használt értelemben, vagyis az okos szerződés, mint puszta számítógépes protokoll – jogi relevanciával ténylegesen nem bír.[27]

Mindezen tényezőknek köszönhetően tehát bár az okos szerződés általános érvényű fogalmáról nem beszélhetünk, a témához kapcsolódó, meglehetősen gazdag – és egyre bővülő – szakirodalomban számtalan definiálási kísérlettel találkozhatunk. Ezek közös jellemzője, hogy a fogalmi lehatárolás helyett a konstrukció legfőbb jellemzőit emelik ki és ezek beazonosításával törekszenek az okos szerződések határainak kijelölésére.

Az intelligens szerződés fogalmi kereteinek kijelölése ugyanis nem öncélú, hanem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megállapításokat fogalmazhassunk meg és következtetéseket vonhassunk le az okos szerződések és a hagyományos szerződési jog egymáshoz való viszonyára vonatkozóan, és adott esetben javaslatokat fogalmazzunk meg és kijelöljük az utóbbi technológiai fejlődésre tekintettel szükségessé váló esetleges átalakításának irányait. A fogalmi keretek viszonylagosan pontos kijelölése, a logikai zártság megteremtése mellett ugyanakkor a definiálási folyamat során szintén szükségesnek mutatkozik egyfajta rugalmas megközelítés, a fogalmi határok „mozgathatóságának” fenntartása is, amely által a megalkotott definíció utóbb, a megalkotását követően is képes lesz majd alkalmazkodni az intelligens szerződések alapjául szolgáló különböző technológiák viszonylag gyors változásaihoz.

Az okos szerződések fogalmi meghatározására tett kísérletek száma – tekintettel a szakirodalomban a kérdéskör iránt tanúsított napjainkban különösen nagy figyelemre, a témakörben publikált tanulmányok számára – végtelen, így a különböző, egyszer összetettebb, máskor kevésbé komplex definíciók teljeskörű bemutatása aligha lehetséges. Ezt figyelembe véve a következőkben a teljesség igénye nélkül villantjuk fel az okos szerződés néhány lehetséges meghatározását.[28]

Abban az esetben, ha kísérletet teszünk az intelligens szerződés fogalmi határainak kijelölésére, többféle lehetőség közül választhatunk. Pusztán technikai szempontból nézve, az intelligens szerződés alapvetően nem jelent mást, mint egyfajta számítógépes protokollt, amely a blokklánc technológia alkalmazásával, bármilyen köztes szereplő (közvetítő) közreműködése nélkül, automatikusan hajtja végre önmagát[29] és egyúttal szintén automatikusan rögzíti az ügyletet egy megosztott adatbázisban. (Ez utóbbi jellemzőre tekintettel szokás a gyakorlatban az effajta szerződéseket decentralizált intelligens szerződéseknek is nevezni.[30])

Más meghatározás szerint az okos szerződés egy digitális formába foglalt megállapodás, amely önmagát hajtja végre és önmagát érvényesíti[31], olyan tárgyilagos és tévedhetetlen számítógépes program, amely létrehozza, teljesíti és kikényszeríti a megállapodásokat.[32]

Egy további meghatározás szerint az okos szerződések olyan újfajta, működésüket tekintve egy központi operátortól független számítógépes programok, amelyek képesek arra, hogy szerződés egészét vagy annak egy részét önvégrehajtóvá tegyék azzal, hogy a szerződő partnerek között létrejött szerződés feltételeit számítógépes kódokká transzformálják.[33]

A legegyszerűbb, legtömörebb megfogalmazás szerint az okos szerződés nem más, mint egy önvégrehajtó megállapodás.[34]

Az intelligens szerződés fenti, egyszer egyszerűbb, másszor bonyolult fogalmi meghatározásait megvizsgálva jól látható, hogy van egy közös elem, amely mindegyikben rögzítést nyer: valamennyi definícióban szerepel ugyanis az okos szerződés önvégrehajtó jellege, amely egyben annak legfőbb jellemzőjeként is meghatározható. További lényeges vonása az intelligens szerződésnek, hogy az alapvetően önérvényesítő és hamisításbiztos. (Ez utóbbi jellemző számos, a jelen tanulmány keretei között részletesen nem vizsgált problémát, további kérdést vet fel.)[35]

Abban az esetben, ha az okos szerződést a hagyományos szerződési jog szempontjából közelítjük meg, látható, hogy az semmiképpen sem fogható fel a szerződések sajátos típusaként, mint például ahogyan az egyes szerződéscsoportokat és azon belül a típusokat a nemzeti jogszabályok kezelik és szabályozzák. Ehelyett az okos szerződés az elektronikus úton történő szerződéskötés egy „továbbgondolt”, mesterséges intelligenciával „megtámogatott” sajátos változataként, módozataként fogható fel, amely szerződéstípustól függetlenül biztosít lehetőséget az ily’ módon szerződő felek számára, hogy szerződésüket teljes mértékben virtuálisan, online térben, adott esetben egymással személesen soha nem is találkozva, ugyanakkor az okos szerződésekhez rendelt technológiai alap által biztosított garanciák mellett kössék meg és teljesítsék.

Az okos szerződés az elektronikus úton történő szerződéskötés egy „továbbgondolt”, mesterséges intelligenciával „megtámogatott” sajátos változataként fogható fel, amely szerződéstípustól függetlenül biztosít lehetőséget az ily’ módon szerződő felek számára, hogy szerződésüket teljes mértékben virtuálisan, online térben, adott esetben egymással személesen soha nem is találkozva, ugyanakkor az okos szerződésekhez rendelt technológiai alap által biztosított garanciák mellett kössék meg és teljesítsék.

Az okos szerződés tehát, legalábbis ami annak tartalmát illeti, elméletileg megjelenhet bármilyen szerződéstípus formájában, mondhatni „típusfüggetlen”. Szükséges ugyanakkor hozzátenni, hogy nyilvánvalóan vannak, lesznek olyan szerződések, amelyek jellegüknél fogva erre kevésbé (vagy egyáltalán nem) alkalmasak, illetőleg amelyek esetén a szerződés ilyen formában történő megkötésére a felek részéről eleve nem is merül fel igény. Dologszolgáltató szerződések esetén például az online szerződéskötés jelenleg is tömegesen fordul elő és erre tekintettel az okos szerződések használata is egyre nagyobb teret hódít. Ezzel ellentétben, a bizalmi elemet hordozó, különösen a fél személyes szolgáltatási kötelezettségét (pl. gondoskodás) előíró szerződéseknél, valamint a tartós jogviszonyoknál az intelligens szerződéses konstrukció alkalmazhatósága – a teljesítés automatizáltságára tekintettel – egyelőre kevésbé tűnik valószínűnek.

Külső megjelenését illetően az okos szerződés a szerződéses kikötéseket „lefordítva”, minden esetben számítógépes kód formájában jeleníti meg. Ez a forma azonban nem mindig áll egyedül. Vannak olyan esetek, amikor az okos szerződés kizárólagosan kódolt (titkosított) formában jelenik meg, de az sem kizárt, hogy a hagyományos szerződéses dokumentum kodifikált változata legyen. Szintén lehetséges, hogy az intelligens szerződés a két előbbi típus kombinációjaként, hibrid formát öltsön, amely egyidejűleg, egymással összekapcsolva, ugyanakkor egymástól mégis függetlenül tartalmazza a hagyományos szerződés és a számítógépes kód elemeit.[36] Akár ilyen, akár olyan formában jelennek is meg ezek a szerződések, legfontosabb jellemzőjükként azok visszavonhatatlansága (véglegessége) és automatizáltsága emelhető ki.[37]

Abban az esetben tehát, ha egy intelligens szerződést a szerződő partnerek megkötik, annak teljesítését és érvényesülését egy megváltoztathatatlan számítógépes kód biztosítja a blokklánc technológia által.[38] Az effajta szerződéses konstrukció a szerződő felek számára lehetővé teszi, hogy az egymásba vetett bizalom kiépítése, megerősítése helyett a blokklánc technológiára hagyatkozzanak és hagyják, hogy kizárólag ezen keresztül, ennek segítségével menjenek teljesedésbe a szerződésben meghatározott kötelezettségek, tekintet nélkül arra, hogy a szerződés megkötését követően történt-e bármilyen változás akár a külső körülményekben, akár a felek szerződéshez (és egymáshoz) való hozzáállásában, a szerződéskötésre vezető szándékukban, motivációjukban, a szerződés megkötésével elérni kívánt céljaikban.

3.2. Az intelligens szerződések elhelyezése a hagyományos szerződési jog rendszerében

1. Az intelligens szerződések hagyományos szerződési jogi rendszerben történő elhelyezését megelőzően két alapvető kérdésre szükséges választ adni. Az egyik kérdés az, hogy egyáltalán ténylegesen intelligensek, okosak-e ezek a szerződések. Lényeges, hogy maga a „smart” (magyar szóhasználatban „intelligens” vagy „okos”) jelző semmiképpen sem szó szerint értendő. [39], [40] Szükséges látni ugyanakkor azt is, hogy az okos szerződés jóval több, mint puszta digitalizált szerződéskötési forma, noha működésének nem képezi alapfeltételét a mesterséges intelligencia használata annak ellenére, hogy a megnevezés – megtévesztő módon – erre utal.[41] Általánosságban rögzíthető, hogy egy adott szerződés akkor tekinthető intelligensnek, ha képes arra, hogy kommunikáljon más számítógépes protokollal.[42] Ennek a kritériumnak pedig a blokklánc technológián alapuló okos szerződések képesek eleget tenni.

2. Másodsorban, szükséges választ adni arra a kérdésre is, hogy vajon klasszikus szerződési jogi megközelítésben ténylegesen tekinthetjük-e ezeket a számítógépes protokollként, kódolt formában létező kikötéseket szerződésnek, amely a felek konszenzusát foglalja magában.

Az általunk feltett kérdésekre adott válaszok meglehetősen sokfélék. Van olyan álláspont, amely szerint az okos szerződés kifejezés puszta beidegződés, mivel azok ténylegesen nem nevezhetők sem okosnak, sem pedig szerződésnek.[43]

Werbach és Cornell közös tanulmányában ugyan nem vitatja, hogy az okos szerződések is szerződésnek tekintendők[44], felhívják viszont a figyelmet arra, hogy az okos szerződések jogi jellegének megítélésével kapcsolatosan lényeges és feltétlenül vizsgálandó kérdésként merül fel a megállapodás jogi (bírói úton történő) kikényszeríthetőségének lehetősége. Álláspontjuk szerint ugyanis az okos szerződések alkalmazásával a szerződő partnerek célja valószínűsíthetően éppen az, hogy elkerüljék a szerződés bíróság általi kikényszerítésének szükségessé válását azzal, hogy a teljesítés automatizálása által eleve kizárják, de legalábbis minimalizálják annak lehetőségét, hogy valamelyik fél szerződésszegő magatartást tanúsítson.[45] Erre tekintettel arra a végső következtetésre jutnak, hogy az okos szerződések hagyományos értelmében véve mégsem tekinthetők szerződésnek, sokkal inkább hasonlítanak a „gentlemen’s agreement” megnevezéssel illetett, informális, jogi kötőerővel jellemzően nem bíró – és ezáltal bíróság előtt sem kikényszeríthető – megállapodáshoz.

Werbach és Cornell fenti érvelése egyértelműen angolszász szerződési jogi megközelítést tükröz. Abban az esetben azonban, ha vizsgálódásaink kiindulópontját a szerződés kontinentális jogi megközelítése képezi, vélhetően egészen más eredményre jutunk, amikor az okos szerződések jogi jellegét kívánjuk feltárni, annak szerződés-fogalom alá vonhatósága kérdésére kívánunk választ adni. A kontinentális szerződési jogban ugyanis a kikényszeríthetőség lehetősége a szerződés lényegi elemét képezi[46], bírói úton történő kikényszeríthetőség hiányában az adott szerződéses kötelem naturalis obligationak minősül, ahol pusztán az önkéntes teljesítés lehetősége adott. Abban az esetben, ha az okos szerződést jogi értelemben szerződésnek tekintjük, akkor az feltételezi, hogy ahhoz kapcsolódik a kikényszeríthetőség lehetősége. Említést érdemel azonban, hogy jelen esetben a bírói út alkalmazhatóságának hiánya sajátos körülményből fakad, nevezetesen éppen abból, hogy a szerződés teljesítésével kapcsolatosan – annak automatizálása folytán – elméletben eleve nem merülhet fel probléma jogvita.

Az okos szerződések kikényszeríthetőségének kérdése egyelőre megválaszolatlan marad, az még további átgondolást igényel. A jövőbeni válaszadás során ugyanakkor jelentőséggel bír majd az, hogy az okos szerződés milyen formában jelenik meg, megelőzi-e azt egy hagyományos szerződéses dokumentum vagy a szerződő felek szándéka pusztán kódolt formában nyer rögzítést.

3. Az okos szerződések hagyományos szerződésekkel történő összevetésekor azonnal szembeötlő, mennyi mindenben különböznek egymástól.[47] Ezek közül pusztán az egyik, és jogi szempontból tekintve talán az egyik legkevésbé lényeges eltérés a szerződés „külalakja”, a megállapodás hagyományos, „papír alapú” rögzített formája helyett a szerződéses kikötések számítógépes kódolása. Valójában azonban, éppen ez a látszólag szinte lényegtelen, akár puszta külsőségnek tekinthető jellemző az, amely mégis kiemelkedő fontossággal bír, tekintve, hogy ténylegesen ez biztosítja az okos szerződés önmaga általi, automatikus végrehajtását. A szerződés teljesítését illetően ez viszont jogi szempontból már értékelhető jelenség, amely a hagyományos szerződési jogi logikához képest egy merőben más megközelítést tükröz és éppen emiatt számtalan kérdést vet fel. Amíg ugyanis a klasszikus szerződési jog egyik legfőbb funkciója az, hogy valamiképpen kezelje a szerződő feleket a szerződési szabadságuknál fogva (értve ezalatt különösen a tartalom-meghatározás szabadságát) megkötött szerződésekkel kapcsolatosan elszenvedett sérelmeket, felmerülő károkat, addig a felek az okos szerződések alkalmazásakor a teljesítés automatizálásával eleve kizárják a szerződésszegés lehetőségét, háttérbe szorítva, de legalábbis jelentős mértékben elhalványítva a hagyományos szerződési jog fenti szerepét.[48] Az okos szerződéseknek ezt a jellemzőjét kiemelve azok alkalmazását Raskin nagyon szemléletesen ahhoz hasonlítja, mint mikor Odüsszeusz a hajó árbocához köttette magát azért, hogy ellen tudjon állni a szirének halálos csábításának.[49] [50] Bár egy szerződéses kötelmi viszony fennállása során a szerződés létére, teljesítésére ható tényezők ugyan nem jelentenek halálos veszedelmet sem a szerződő partnerekre, sem pedig magára a kontraktusra nézve, a párhuzam találó lehet, amennyiben a szerződő felek ex ante arra kötelezik magukat, hogy betartják a megállapodásukban rögzített kikötéseket, ezzel elkerülve a szerződésszegés lehetséges bekövetkezését, annak valamennyi alkalmazandó jogkövetkezményével együtt.

Szerződési jogi szempontból nézve tehát az okos szerződések esetén a szerződés létszakainak[51] lefutása a hagyományos szerződések folyamatához képest csonka, hiszen a jövőbeni szerződésszegések bekövetkezése lehetőségének kizárásával ez utóbbi – a hagyományos értelemben vett szerződések esetén sem szükségszerű – létszak eleve kimarad. A kérdést másképpen megközelítve úgy is fogalmazhatunk, hogy okos szerződések esetén a szerződés „életciklusa” rövidebb, tekintettel arra, hogy az a szerződés teljesítésével, amely ugyebár a számítógépes kódolásnak köszönhetően eleve automatikus, le is zárul.

Az okos szerződések esetén a szerződés létszakainak lefutása a hagyományos szerződések folyamatához képest csonka, hiszen a jövőbeni szerződésszegések bekövetkezése lehetőségének kizárásával ez utóbbi – a hagyományos értelemben vett szerződések esetén sem szükségszerű – létszak eleve kimarad

4. Az okos szerződések alkalmazásával kapcsolatos legfőbb problémát vélhetően a teljesítés automatizáltsága jelenti. Nem kevésbé problematikus ugyanakkor a szerződés módosításának kérdése sem, amely alapvetően – a szerződés megszegéséhez hasonlóan – elméletben szintén kizárt[52], hiszen ezek a szerződések kevésbé flexibilisek, mint a hagyományos, papír alapon rögzített megállapodások. A szerződés megkötését és kóddá történő átalakítását követően a felek számára alapvetően már nincs lehetőség arra, hogy szerződésükben bármiféle módosítást eszközöljenek: a szerződés a programozott „lejárati időpontig” külső beavatkozás nélkül, bármely külső körülménytől függetlenül „fut le”[53] anélkül, hogy az bármilyen külső körülményre is reagálna. A szerződés módosítására vonatkozóan az egyetlen lehetőséget az jelentheti, ha a felek a szerződés megkötésének időpontjában a potenciális módosításokat (pl. az értékkövetés beépítése, fizetési halasztás, moratórium, stb.) is eleve belefoglalják megállapodásukba, amelyeket így a program – nyilvánvalóan szintén kódolt formában – megjelenít és a feltételek teljesülése esetén automatikusan végrehajt majd. Minthogy azonban a szerződő felek a szerződéskötéskor nem tudnak minden eshetőségre felkészülni, mindig lesznek olyan, a szerződéskötést követően felmerülő külső körülmények, amelyek bár hatással lennének a fennálló szerződésre, annak teljesítésére, azonban azok az adott megállapodás intelligens szerződés formájában történő megkötése folytán egyáltalán nem kezelhetők. Programozási szempontból ugyanis gyakorlatilag lehetetlen egy olyan „érzékeny” parancsot elhelyezni az okos szerződésben, amely képes a szerződéskötést követően felmerülő, előre nem látható körülményváltozások kezelésére, minthogy azok lehetséges következményei olyan sokfélék lehetnek, hogy a potenciális kimenetek teljeskörűen nem programozhatók le.[54]

5. Ahogyan korábban már említettük, vannak olyan esetek, amikor az okos szerződés összekapcsolódik a hagyományos értelemben vett szerződéssel is. Ez kétféle módon képzelhető el. Az egyik esetben a felek között a szerződés ugyan a hagyományos módon kerül megkötésre, azonban ezt – a jogi kötőerővel bíró – megállapodásukat utóbb, az okos szerződésbe épített technológia segítségével számítógépes kóddá alakítják, ezzel lehetővé téve és a blokklánc technológia alkalmazásával automatizálva a szerződés teljesítését. Egy ilyen esetben az okos szerződés szerepe szintén kétféleképpen alakulhat. Lehetséges, hogy az okos szerződés a blokklánc technológia segítségével mindössze támogatást nyújt a szerződés teljesítéséhez (pl. átláthatóvá, biztonságosabbá teszi a fizetést). Az sem kizárt ugyanakkor, hogy a kóddá alakított szerződés teljesítése teljes egészében az okos szerződés segítségével menjen végbe.[55]

A fenti esetekben az okos szerződés létét és működését mindenképpen megelőzi a hagyományos szerződés megkötése, így ekkor az okos szerződés valójában nem más, mint a hagyományos szerződés dematerializálása. Léteznek azonban olyan esetek is, amikor az okos szerződés nem a hagyományos szerződés informatikai leképeződéseként jelenik meg, hanem a felek közötti szerződés megkötésére eleve ebben a formában, kódolva kerül sor, anélkül, hogy a felek szerződési szándékukat, jogaikat és kötelezettségüket érthető módon, jogi szaknyelven is megfogalmaznák. Ilyen esetben tehát a felek közötti szerződéses jogviszony kizárólagosan az okos szerződés által nyer szabályozást, magára az ajánlattételre és annak elfogadására is kódolt formában, a blokklánc segítségével kerül sor, amely a felek megállapodását rögzíti, és egyben tárolja is.[56] Ettől a pillanattól kezdve az okos szerződés már nem pusztán egy számítógépes kód, hanem egy tényleges, kötőerővel bíró szerződés („smart legal contract”), amely a szerződő felek számára jogokat és kötelezettségeket állapít meg. Ebben a megközelítésben tehát az okos szerződés nem más, mint a szerződés megkötését lehetővé tevő platform. Az a tény azonban, hogy a szerződéskötésre ezen keresztül, kizárólag kódolt formában kerül sor, szükségessé teszi az ajánlat – jellemzően informatikai szakismeretekkel nem, pusztán felhasználói szintű számítógépes ismeretekkel bíró – címzettjének megfelelő védelmét.

Az okos szerződés nem más, mint a szerződés megkötését lehetővé tevő platform.

6. Ez utóbbi témakörhöz szorosan kapcsolódva, további vizsgálatot érdemel, hogy vajon az átlagos informatikai ismeretekkel rendelkező, „nem szakember” fél ténylegesen miként vesz részt a szerződéskötést megelőző tárgyalásokban, a szerződéstervezet előkészítésében, annak megítélésében. Valójában, technológiai ismeretek hiányában, a szerződő fél egy harmadik személyre, informatikai szakemberre, programozóra kénytelen hagyatkozni, aki okos szerződéssé transzformálja a hagyományos szerződést. Ez a mozzanat a szerződő felek részéről különös bizalmat kíván, hiszen itt nem pusztán arról van szó, mint amikor az ügyfél a jogi terminus technicusok használata miatt nehezen érti meg a szerződés nyelvezetét és ennek következtében az eljáró ügyvéd magyarázatára szorul. Okos szerződés esetén a programozási ismeretekkel nem rendelkező fél gyakorlatilag teljesen sötétben tapogatózik a szerződés tartalmát illetően, még olyankor is, ha az adott okosszerződés a legegyszerűbb programozási nyelven készült. Éppen emiatt, a gyakorlatban az a jellemző, hogy a felek nyilatkoztatják a programozót arra nézve, hogy az általa elkészített, kód formájában megjelenő okos szerződés a szerződő felek szándékának megfelel, az az általuk előirányzott kikötéseket, feltételeket tartalmazza.

A külső személynek, azaz az informatikai szakembernek a szerződő felek technológiai inkompetenciája miatt történő bevonása nem pusztán bizalmi kérdés, hanem adott esetben felelősségi szempontból is problémákat generál. Előfordulhatnak ugyanis programozási hibák, amelyek adott esetben a szerződés teljesítésének elmaradására vezetnek, de előállhat olyan helyzet is, amikor az okos szerződés nem tükrözi hűen a felek akaratát, mivel azt a felek nem megfelelő pontossággal mondták el az okos szerződést elkészítő szakembernek.[57] Szintén problematikus annak a helyzetnek a megítélése, amikor a programozó által készített okos szerződést a felek jogellenes célra használják.[58] A felelősség megállapításának kérdése mindhárom említett esetben felmerül, azonban a kérdés megválaszolása az okos szerződések szabályozásának jelen állása szerint azonban még meglehetősen sok problémát vet fel.

Záró gondolatok

Martin Ford amerikai jövőkutatónak a tanulmány mottójaként választott gondolata arra hívja fel a figyelmünket, hogy a jövő már jóval azelőtt megérkezhet, mint ahogyan arra mi készen állnánk. A digitalizáció, a szemünk előtt zajló negyedik ipari forradalom olyan új távlatokat nyit, amelyeket korábban el sem tudtunk volna képzelni, olyan új konstrukciókat hoz létre, amelyeknek már a puszta léte is bizonytalansággal tölt el minket és számtalan kérdést vet fel.

Ford fenti gondolata különösen igaz lehet akkor, ha a technológiai fejlődés rendkívül gyors tempóját az arra reagálni és annak kereteit kijelölni kívánó jogalkotás meglehetősen körülményes és lassú folyamatával állítjuk szembe. A jogi szabályozás nem egy önmagában létező rendszer, hanem annak minden esetben célja van. Éppen ezért a jogalkotó számára eredendően kötelezettség, hogy a külső, jelen esetben a technológiai fejlődés által felvetett szabályozási igényekre reagáljon és a szükséges mértékben „korszerűsítse” a létező jogi szabályanyagot.

A modern kor vívmányai a jog egyetlen területét sem hagyják érintetlenül. Az Internet elterjedésével az életviszonyok változásokon mentek keresztül, és ezek a megváltozott helyzetek módosított szabályokat vagy adott esetben – amennyiben vonatkozó rendelkezések eleve nem voltak –, új szabályok megalkotását igénylik.

A magánjog, azon belül is kifejezetten a szerződési jog területén az 2000-es évek elejétől indult el az a folyamat, amelynek eredményeként fokozatosan kialakult az elektronikus kereskedelemre vonatkozó szabályanyag, megjelentek az elektronikus úton, Internet segítségével kötött szerződésekre vonatkozó és az ilyen szerződések esetén a fogyasztók védelmét szolgáló különös rendelkezések. A fejlődés azonban nem állt meg ezen a ponton. A digitális eszközök terjedése a jogalkotókat újabb és újabb kihívások elé állította, egyértelművé téve ezzel, hogy az effajta eszközökre irányuló szerződések esetén a vonatkozó részletszabályok megalkotása elengedhetetlen. Erre a felmerülő szükségletre adott válaszként értékelhető a tanulmányban röviden ismertetett két uniós jogi aktus, a 2019/770/EU és a 2019/771/EU irányelv, amelyek kifejezetten a digitális tartalomra és a digitális szolgáltatásra, annak nyújtására tekintettel tartalmaznak rendelkezéseket.

A digitális tartalomra és digitális szolgáltatásokra irányuló, különösen a határon átnyúló online szerződések elterjedése a jogalkotók számára komoly kihívást jelent. Nem kevésbé nehéz helyzetben vannak a jogalkotók olyankor, amikor a szabályozás megváltoztatásának vagy megalkotásának igényét nem a szerződés sajátos tárgya veti fel, hanem maga a szerződéskötés módjának egy újfajta lehetősége teszi azt szükségessé.

Az elektronikus úton történő szerződéskötés napjainkra már mindennapos, tömegesen előforduló jelenséggé vált. A szerződések online megkötése ugyanakkor egy egészen más dimenzióba lép át akkor, amikor az elektronikus út összekapcsolódik a technológiai fejlődés egy másik eredményével, a kriptográfiával, és a szerződés adott esetben már csak számítógépes kódok formájában létezik. Az intelligens szerződések bizonyos szempontból tehát az elektronikus úton történő szerződéskötési mechanizmus fejlődésének egy új állomását, gyakorlatilag végpontját jelentik, miközben a kriptográfia mint új elem bevonása által teljes mértékben különböznek minden korábban alkalmazott szerződéskötési megoldástól.

Az okos szerződések kiinduló gondolata az, hogy a szerződő partnerek közötti hagyományos megállapodások számítógépes kóddá való átalakítása és blokkláncban történő tárolása által a szerződések hamisításbiztossá, önvégrehajtóvá és önérvényesítővé tehetők. Az okos szerződések alkalmazása számos előnnyel jár. Az emberi rutinfeladatok, valamint a közvetítők kiiktatásával a szerződéses folyamat kevésbé kockázatossá és ezzel egyidejűleg költséghatékonyabbá válik. Másrészről, az okos szerződések a mesterséges nyelv alkalmazása miatt mindig egyértelműek, szemben az emberi nyelvvel, amely számos bizonytalanságot hordoz.[59] Az okos szerződések széleskörű alkalmazása bár számos lehetőséget rejt magában, annak alkalmazhatósága azonban – természetéből adódóan – több szempontból is korlátozott és arra a hatályos szabályozási környezet sem feltétlenül ad lehetőséget.[60]

Nem lehet kérdés, hogy a tanulmányban röviden ismertetett blokklánc-technológia és a többnyire ezen alapuló intelligens szerződések megjelenése kétségkívül forradalmasítja a szerződéses gyakorlatot. Alkalmazásuk elterjedése ugyanakkor szükségessé teszi a jelenlegi jogi szabályozási keretek, a szerződési jog közeljövőben történő felülvizsgálatát. Eges országokban már megindult az okos szerződésekre vonatkozó joganyag kidolgozása vagy esetleg az már elfogadásra is került (pl. USA egyes tagállamai), a jogtudományban azonban az okos szerződések jogi státusza egyelőre még bizonytalan, és ez jelentős akadályát képezi annak, hogy az egyes nemzeti jogalkotók az okos szerződésekre vonatkozóan sajátos rendelkezéseket alkossanak. Ilyen esetben a hatályos szabályanyag megfelelő alkalmazása jelenthet ugyan egyfajta megoldást, ez azonban kielégítőnek egyáltalán nem mondható, hiszen a gyakorlatban újabb és újabb kérdéseket vet fel.

Az intelligens szerződések vizsgálata során gyakran felmerül a kérdés: vajon a jognak (kifejezetten a szerződési jognak) egyáltalán szükséges-e reagálnia valamely olyan konstrukcióra, amely ilyen mértékben távol áll a jogi ismeretekkel rendelkező szakemberek, jogászok ismereteitől és gondolkodásmódjától.

Úgy véljük, nem lehet kétséges, hogy a jognak hosszútávon számolnia kell az okos szerződések tömeges elterjedésével és választ kell adnia az általa felvetett, többnyire meglehetősen nehezen megválaszolható kérdésekre. Ilyen lehet többek között az is, hogy vajon az okos szerződés idővel kiválthatja-e a hagyományos értelemben vett szerződéseket, megjelenhet-e majd azok tényleges alternatívájaként. Álláspontunk szerint a kérdés megválaszolása még jócskán idő előtti, még akkor is, ha tudjuk, hogy a jövő már az ajtónkon kopogtat. Egy viszont bizonyos: az okos szerződések megjelenésével, a szerződések teljes mértékben online, pusztán kódolt formában történő megkötésével a szerződési jog egy egészen új korszakába lép, amelyben idővel valamennyiünknek meg kell tanulnunk boldogulni.

Köszönetnyilvánítás

A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú, Az intelligens, fenntartható és inkluzív társadalom fejlesztésének aspektusai: társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok a foglalkoztatásban és a digitális gazdaságban című projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap és Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósul meg.

 

Juhász Ágnes
egyetemi adjunktus,
Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar,
Polgári Jogi Tanszék

 

[1] Az Európai Parlament és a Tanács 2000/31/EK irányelve (2000. június 8.) a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól (Elektronikus kereskedelemről szóló irányelv), HL L 178, 2000. 7. 17.,p. 1-16

[2] Vö.: 2000/31/EK irányelv, (8) preambulumbekezdés

[3] Ekertv. 5-6. §

[4] Ekertv. 5. § (3) bekezdés

[5] Ekertv. 5. § (4) bekezdés

[6] Ilyen eltérésként említhető például, hogy amíg az adatbeviteli hibák javítását a megrendelés elküldése előtt lehetővé nem tevő nyilatkozatot az Ekertv. nem tekinti szerződéses nyilatkozatnak, addig a Ptk. az említett kötelezettség elmulasztása esetén a másik fél szerződési jognyilatkozatának megtámadásáról rendelkezik. (Vö.: Ekertv. 6. § (1) bekezdés és Ptk. 6:83. §.) Ahogyan erre közös tanulmányában Barta Judit és Certicky Mário is utal, a két jogszabály szövegének említett eltérése a jogalkalmazásban bizonytalanságot generál. L. Barta Judit – Certicky Mário: Az elektronikus szerződéskötés általában és a biztosítási, különösen a gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés elektronikus úton történő megkötése, In: Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXVI/2 (2018), pp. 307–331, p. 313

[7] Az elektronikus levelezés, pontosan meghatározva az elektronikus aláírással el nem látott egyszerű elektronikus levél (e-mail) a gyakorlatban felvetette azt a kérdést, hogy vajon az a Ptk. 6:7. § (3) bekezdése értelmében tekinthető-e írásba foglalt jognyilatkozatnak. Ismert olyan eseti döntés, amely az elektronikus úton, egyszerű e-mail formájában tett jognyilatkozatot az adott helyzetben (és körülmények fényében) írásban tett nyilatkozatként értékelte. (vö.: Gfv. VII.30.417/2014/2.) A Kúria elnöke által létrehozott Új Ptk. Tanácsadó Testület tagjainak többségi álláspontja szerint ugyanakkor a bíróságnak minden esetben meg kell vizsgálnia és meg kell állapítania azt, hogy az adott közlési forma az adott körülmények között megfelelt-e a Ptk. 6:7. § (3) bekezdésében előírt feltételeknek, vagyis a közlés formája alkalmas-e a benne foglalt tartalom változatlan visszaidézésére, valamint a nyilatkozatot tevő személyének és a nyilatkozat megtétele időpontjának azonosítására. A kérdéssel kapcsolatosan lásd: Pomeisl András József – Pozsonyi Norbert: Az írásbeliség problematikája a modern digitális technológiák fényében, In: Certicky Mário (szerk.): Innovatív magánjogi megoldások a társadalmi-gazdasági haladás szolgálatában (tanulmánykötet), Miskolc, 2020, pp. 44-49, valamint Barta Judit: Az elektronikus úton történő szerződéskötés és a Ptk., In: Lamm Vanda – Sajó András (szerk.): Studia in honorem Lajos Vékás, HVG-ORAC, Budapest, 2019, pp. 13-20, pp. 17-19

[8] Ptk. 6:85. § (2) bekezdés

[9] A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának – Európai digitális egységes piaci stratégia, COM (2015) 192 végleges, Brüsszel, 2015. május 6.

[10] A javaslatok részletes ismertetését és a felmerülő problémák összefoglalását lásd: Merdi, Thalia Prastitou: The Proposed New Digital Single Market Contact Law Directives: A New Start for Digital European Contract Law?, In: Synodinou, Tatiani-Eleni – Jougleux, Philippe – Markou, Christiana – Prastitou, Thalia (eds.): EU Internet Law – Regulation and Enforcement, Springer, 2017, pp. 125-162; Romachuk, Sergey V. – Racheva, Svetlana S.: Legal Perspectives and Obstacles for Unified Digital Contract Rules of Online Sales in the European Union within the Digital Single Market Strategy Context, InterEuLawEast – Journal for International and European Law, Economics and Market Integrations, Vol. 3 (2016), Issue 1, pp. 95-106; Carvalho, Jorge Morais: Sale of Goods and Supply of Digital Content and Digital Services – Overview of Directives 2019/770 and 2019/771, Journal of European Consumer and Market Law, Vol. 8. (2019) Issue 5, pp.194-201; Gellén Klára: Az egységes digitális piaci stratégia törekvései az áruk távértékesítése és a digitális tartalomszolgáltatások körében, Gazdaság és Jog, 2017/4., pp. 3-9

[11] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/770 irányelve (2019. május 20.) a digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, HL L 136, 2019. 5. 22., pp. 1-27; Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/771 irányelve (2019. május 20.) az áruk adásvételére irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, az (EU) 2017/2394 rendelet és a 2009/22/EK irányelv módosításáról, valamint az 1999/44/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről, HL L 136., 2019. 5. 22., pp. 28-50

[12] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/770 irányelve (2019. május 20.) a digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, HL L 136, 2019. 5. 22., pp. 1-27; Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/771 irányelve (2019. május 20.) az áruk adásvételére irányuló szerződések egyes vonatkozásairól, az (EU) 2017/2394 rendelet és a 2009/22/EK irányelv módosításáról, valamint az 1999/44/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről, HL L 136., 2019. 5. 22., pp. 28-50

[13] Az irányelv tartalmát részletesen ismerteti és elemzi: Sein, Karin – Spindler, Gerald: The new Directive on Contracts for the Supply of Digital Content and Digital Services – Scope of Application and Trader’s Obligation to Supply – Part 1, European Review of Contract Law, Vol. 15 (2019) Issue 3, pp. 257-279; Sein, Karin – Spindler, Gerald: The new Directive on Contracts for Supply of Digital Content and Digital Services – Conformity Criteria, Remedies and Modifications – Part 2, European Review of Contract Law, Vol. 15 (2019) Issue 4, pp. 365-391

[14] A 2019/770/EU irányelv 3. cikk (1) bekezdése értelmében ugyanis a fogyasztó a kereskedő által nyújtott digitális tartalomért vagy nyújtott, illetőleg vállalt szolgáltatásért vételárat fizet vagy erre kötelezettséget vállal.

[15] 2019/770/EU irányelv, 2. cikk, 1. pont

[16] 2019/770/EU irányelv, 2. cikk, 2. pont

[17] 2019/771/EU irányelv, 3. cikk (3) bekezdés

[18] Vö.: 2019/770/EU irányelv, (20) preambulumbekezdés, 2019/771/EU irányelv, (13) preambulumbekezdés

[19] Az Európai Parlament és a Tanács 2011/83/EU irányelve (2011. október 25.) a fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről, HL L 304., 2011.11.22., pp. 64-88

[20] Az Európai Parlament és a Tanács 1999/44/EK irányelve (1999. május 25.) a fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól, HL L 171., 1999.7.7., pp. 12-16

[21] Az okos szerződések legnagyobb részének működése a blokklánc technológián alapul. Ez azonban nem törvényszerű. A magyar fejlesztésű TrustChain szerződéskötő platform például lehetővé teszi az online szerződéskötést, de a fejlesztők annak alapjául szándékosan nem blokklánc technológiát választottak.

[22] De Filippi, Primavera – Wright, Aaron: Blockchain and the Law: The Rule of Code, Harvard University Press, 2019, pp. 13-14

[23] A blokklánc technológia működésének részletes ismertetésére a jelen tanulmány keretei között nem kerül sor. A témakör részletes feldolgozását lásd: Glavanits Judit – Király Péter Bálint: A blockchain-technológia alkalmazásának jogi előkérdései: a fogalmi keretek pontosításának szükségessége, In: Jog – Állam – Politika, 2018/3. sz., pp. 173-183; Szuchy Róbert: A blockchain technológia alkalmazása a kötelmi jogban, In: Certicky Mário (szerk.): Innovatív magánjogi megoldások a társadalmi-gazdasági haladás szolgálatában (tanulmánykötet), Miskolc, 2020, pp. 75-83; Csitei Béla: Okos szerződések, Opuscula Civilia, 2019, https://antk.uni-nke.hu/document/akk-copy-uni-nke-hu/Opuscula_Civilia_2019_Csitei_Bela.pdf (A letöltés ideje: 2020. március 18.)

[24] Vö.: De Caria, Riccardo: The Legal Meaning of Smart Contracts, In: European Review of Private Law, 2019/6. sz., pp. 731–752, p. 735

[25] Annak ellenére, hogy az okos szerződések általános, világviszonylatban elfogadott definíciója egyelőre még nem született, a világ több országában, így például az USA több államában is (pl. Arizona, Deleware, Nevada, Ohio, Tennessee, Wyoming), létezik már olyan szabályozás, amely elismeri a blokklánc technológia és az okos szerződések alkalmazkodását és a vonatkozó rendelkezések megalkotásával bizonyos mértékig kijelöli annak fogalmi kereteit. Vö.: Catchlove, Paul: Smart Contracts: A New Era of Contracts Use, https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=3090226 (A letöltés ideje: 2020. március 17.)

[26] A kifejezést elsőként Nick Szabó használta, egyúttal meghatározva annak viszonylagos fogalmát. „A set of promises, including protocols within which the parties perform on the other promises. The protocols are usually implemented with programs on a computer network, or in other forms of digital electronics, thus these contracts are “smarter” than their paper-based ancestors. No use of artificial intelligence is implied.” L. Szabo, Nick: Smart Contracts: Building Blocks for Digital Markets, http://www.fon.hum.uva.nl/rob/Courses/InformationInSpeech/CDROM/Literature/LOTwinterschool2006/szabo.best.vwh.net/smart_contracts_2.html (A letöltés ideje: 2020. január 6.)

[27] Ez az oka annak, hogy a külföldi (jellemzően angol nyelvű) szakirodalomban az okos szerződések megnevezése manapság pontosított formában, informatikai értelemben, kifejezetten a technológiára vonatkoztatva „smart contract code”-ként, míg jogi szempontú elemzés esetén „smart legal contract”-ként jelennek meg. Vö.: Stark, Josh: Making Sense of Blockchain Smart Contracts, https://www.coindesk.com/making-sense-smart-contracts (A letöltés ideje: 2020. március 2.)

[28] Korábban már hivatkozott tanulmányában De Caria az okos szerződések számos fogalmi meghatározását gyűjti össze. L. De Caria, Riccardo i.m. p. 735

[29] De Filippi, Primavera – Wright, Aaron i.m. p. 33; Woebbeking, Maren K.: The Impact of Smart Contracts on Traditional Concepts of Contracts Law, In: Journal of Intellectual Property, Information Technology and E-Commerce Law, 2019/1., pp. 106-113, p. 107

[30] De Caria, Riccardo i.m. p. 733

[31] Werbach, Kevin – Cornell, Nicolas: Contracts Ex Machina, In: Duke Law Journal, Vol 67. (2017) pp. 313-382, p. 320

[32] Mik, Eliza: Smart contracts: terminology, technical limitations and real world complexity, In: Law, Innovation and Technology, Vol. 9 (2017), Issue 2, pp. 269-300, p. 270

[33] Rohr, Jonathan – Wright, Aaron: Blockchain-Based Token Sales, Initial Coin Offerings, and the Democratization of Public Capital Markets, In: Hastings Law Journal, Vol. 70 (2019), pp. 463-524, p. 473. Hivatkozza: Glavanits – Király i.m. p. 180

[34] Raskin, Max: The Law and Legality of Smart Contracts, In: Georgetown Law Technology Review, 2017/2. sz., pp. 306-341, p. 306

[35] Mik, Eliza i.m. pp. 283-284

[36] Cieplak, Jenny – Leefatt, Simon: Smart Contracts: A Smart Way to Automate Performance, In: Georgetown Law Technology Review, Vol. 1 (2017), Issue 2, pp. 417-427, p. 418

[37] Szczerbowski, Jakub J.: Place of smart contracts in civil law. A few comments on form and interpretation, In: Proceedings of the 12th Annual International Scientific Conference: New Trends 2017 – New Trends in Economics, Management, Marketing and Public Administration, Private College of Economic Studies Znojmo, Znojmo, 2017, pp. 333-338, p. 333; Raskin, Max i.m. p. 306

[38] Savelyev, Alexander: Contract law 2.0: ‘Smart’ contracts as the beginning of the end of classic contract law, Information & Communications Technology Law, 2017/2. sz., pp. 116–134

[39] Müller, Lukas – Seiler, Reto: Smart Contracts aus Sicht des Vertragsrechts. Funktionsweise, Anwendungsfälle und Leistungsstörungen, Aktuelle Juristische Praxis, 2019/3., pp. 317-328, p. 318

[40] De Caria, Riccardo i.m. p. 736

[41] Vö.: De Caria, Riccardo i.m. p. 737. Érdemes megjegyezni, hogy a vonatkozó szakirodalomban léteznek ezzel ellentétes vélemények is, amelyek az okos szerződések fogalmi elemei között megemlítik a mesterséges intelligencia használatát is. L. O’Shields, Reggie: Smart Contracts: Legal Agreements for the Blockchain, North Carolina Banking Institute, Vol. 21 (2017), Issue 3, pp. 177-194; Scholz, Lauren Henry: Algorithmic Contracts, Stanford Technology Law Review, Vol. 20 (2017), pp. 128-169

[42] Carron, Blaise – Botteron, Valentin: How smart can a contract be?, In: Kraus, Daniel – Obrist, Thierry – Harip, Olivier (eds.): Blockchains, Smart Contracts, Decentralised Autonomous Organisations and the Law, Edward Elgar Publishing, Cheltenham – Northampton, 2019, pp. 101-143, p. 109

[43] Vö.: Grimmelmann, James: All Smart Contracts are Ambiguous, Journal of Law & Innovation, Vol. 2 (2019), pp. 1-22

[44] Werbach, Kevin – Cornell, Nicolas i.m. p. 339

[45] Werbach, Kevin – Cornell, Nicolas i.m. p. 339

[46] Vékás Lajos: Szerződési jog. Általános rész, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016, p. 21

[47] Az okos szerződések és a hagyományos szerződések eltéréseit mutatja be és elemzi közös tanulmányában Stefan Grundmann és Pihilipp Hacker. L. Grundmann, Stefan – Hacker, Philipp: Digital Technology as a Challenge to European Contract Law – From the Existing to the Future Architecture, European Review of Contract Law, Vol. 13 (2017) Issue 3, pp. 255-297

[48] Werbach, Kevin – Cornell, Nicolas i.m. p. 318

[49] Homérosz: Odüsszeia, XII. ének, 39–52.

[50] Raskin, Max i.m. p. 309.

[51] Vékás Lajos i.m. p. 77-79

[52] Clack, Christophfer D. – Bakshi, Vikram A. – Braine, Lee: Smart Contract Templates: foundations, design landscape and research directions, http://www.resnovae.org.uk/fccsuclacuk/images/article/sct2016.pdf, (a letöltés ideje: 2020. március 19.), p. 4

[53] Mik, Eliza i.m. p. 281

[54] A kérdés részletes feldolgozásával kapcsolatosan lásd: Carron, Blaise – Botteron, Valentine i.m. p. 120-121

[55] Carron, Blaise – Botteron, Valentin i.m. p. 111-112

[56] Carron, Blaise – Botteron, Valentin i.m. p. 113; Jaccard, G. O. Benjamin: Smart Contracts and the Role of Law, https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=3099885 (A letöltés ideje: 2020. február 3.) p. 22

[57] A kérdéskör részletes kifejtését lásd: Hoffmann, Thomas: Smart Contracts and Void Declarations of Intent, In: Proper, Henderik A. – Stirna, Janis. (eds.): Advanced Information Systems Engineering Workshops. CAiSE 2019. Lecture Notes in Business Information Processing, Springer, Cham, pp. 168-175

[58] Savelyev, Alexander i.m. p. 20-21

[59] Ezt az álláspontot cáfolja James Grimmelmann. L. Grimmelmann, James im. p. 20-21

[60] Szuchy Róbert. im. p. 82