I. Problémafelvetés – Az általános versenyjog és a szektorspecifikus szabályozás viszonya
Az Európai Közösségben a gazdasági verseny általános szabályozása tagállami és közösségi szinten egyaránt létezik, bizonyos értékhatárok fölött utóbbi alkalmazandó a tagállamival szemben. Azonban egyes szabályozott iparágakban[1] a versenyjog egyedüli alkalmazása piaci kudarcokhoz vezet, ezért a hatékony verseny (Competiton on the merit) biztosítása érdekében szükséges az adott szektorra irányadó külön szabályok – versenyjogi normákkal párhuzamosan történő – alkalmazása.[2] A média is egy olyan iparág, amelyben nélkülözhetetlen a szektorspecifikus rezsim léte és alkalmazása. Ez tagállami szinten biztosított szabályozás, ami közösségi szempontból szükségképpen töredezett. A média közösségi léptékű koordinációja kizárólag az audiovizuális politika szemszögéből, a szabályozási keretet biztosító, a „Határok nélküli televíziózásról” szóló 1989-es irányelv,[3] valamint az azt modernizáló 1997-es irányelv[4] és 2007-es „audiovizuális médiaszolgáltatásokról” szóló irányelv[5] mentén valósul meg.
A távközlés és a média a digitális technológiák terjedésével egyre inkább összemosódik, ezért a vonatkozó különszabályozást több okból érdemes együtt kezelni.[6] Ez a megközelítés közel sem jelenti, hogy a távközlésre adott szabályozás azonos a médiajoggal. Először, az azonosság oka a szolgáltatások értelmében felfogott koncentrálódás, hiszen egyre több telekommunikációs szolgáltató nyújt egyben tartalomszolgáltatást is (vertikális koncentráció). Másodszor, éppen a koncentráció fokozódása miatt szükséges a felvásárlások és fúziók esetén a távközlés és a média iparági jellemzőit – nevezetesen a dinamikus piaci sajátosságokat – fokozottan figyelembevevő ex ante szabályozás, ami így nem állja útját a fejlődésnek. Harmadszor, a szolgáltatások konvergenciája – például a mobilkészülékekre audiovizuális tartalmakat közvetíteni képes 3G – miatt, ugyanis azokban egyszerre találhatóak meg a távközlési és médiaszolgáltatások jellemzői.[7] Ezeket a kérdéseket már a kilencvenes években felvetette az Európai Bizottság,[8] mint a különböző – például verseny és audiovizuális – politikák és szabályozási koncepciók konvergenciája. A felismerés korainak bizonyult ugyan, de korántsem végleg elvetendőnek.
A fenti hasonlóságok ellenére – részben iparági sajátosságok miatt – jelentős különbségek vannak a távközlés és a média iparág között, a hírközlési jogi és a médiajogi különszabályozás így természetesen nem azonos. Először is, a távközlési jog területeinek jelentős része feltételesen alkalmazandó, ha az általános versenyjog eszközei nem alkalmasak a hatékony verseny biztosítására. Másodszor, a feltételesség mellett a hírközlési jogi szektorspecifikus szabályozás alkalmazásának időbeli korlátozottsága miatt sem indokolt a hírközlés és a média különszabályozását összemosni; a médiajogi rendelkezések alkalmazása nem korlátozódik meghatározott időszakra. Harmadszor, a telekommunikáció szabályozható alapvetően versenyszemléleti metodológia szerinti szektor-specifikus normákkal.[9] Ezzel ellentétben, a médiaiparban a feltételesség és az időbeli korlátozottság éppen a versenyjogtól eltérő alapokon lévő szabályozás miatt értelmezhetetlen, mivel a médiajogi eszközöket minden esetben előzetesen, a véleménynyilvánítás sokszínűségének megőrzését alapul véve kell alkalmazni. Végül pedig, a gazdasági alapú szabályozás sikertelensége az oka a média különszabályozásának, amire ARINOmutat rá, három közös, de mégis különböző tartalmú intézmény – a közérdek, az iparági koncentráció, a médiapiacok sajátos felépítése – számbavételével.[10] Ennek következtében a média természeténél fogva hajlamos homogenitásra, valamint a piaci szereplők középre helyezkedésének ösztönzésére,[11] aminek korrekciójára a versenyjog önmagában nem alkalmas, mert a gazdasági értelemben definiált szélesebb választék nem garancia azok tartalmának változatosságára.[12]
A konvergenciát elemző 1997-es Zöld Könyv a létező keretszabályozás három lehetséges továbbfejlesztését vázolja föl. Először is nyitva áll a lehetőség a régi – tehát hírközlés és műsorszolgáltatás közötti – megkülönböztetés alapján álló nemzeti szabályok fenntartása. Másodszor olyan keretszabályozásról beszél a Zöld Könyv, melyben a hírközlés és a média szabályozása csak bizonyos pontokon lenne közös, mellette maradnának az egyes szektorokat önállóan rendezendő kérdések. Harmadszor, a hírközlési jogi és médiajogi különszabályozás teljesen eggyé szerkesztését is felvázolja a Bizottság. Jelenleg nincs objektív alapja a modellek közötti egyértelmű döntésnek, de az biztosan állítható, hogy a mostani széttagoltság a közeljövőben nem rendezhető egy közös keretszabályozás alá.[13] Ennek ellenére, a médiajog egyre inkább leírható versenyjogi speciális különszabályozásként, ami a hírközléshez hasonlóan a technika és a piac konvergenciájából, valamint az ex ante szabályozási elvből fakad.
II. Piacmeghatározás
A médiaiparban releváns upstream és downstream piacok között különböztetünk, ahol utóbbi lényegében hírközlési jogi értelemben felfogott átviteli hálózati, előbbi pedig a sugárzott tartalmi piacokat jelöli. Az alábbiakban e piacok az Európai Bizottság piac-meghatározási gyakorlata alapján elemezzük.
2.1. A piacmeghatározás általában
A releváns piac meghatározása azt a terméket azonosítja, amely tekintetében két vagy több piaci szereplő között versenyhelyzet áll fent,[14] és e termék meghatározására, helyettesíthetőségére, a helyettesíthetőség mértékére, valamint minőségére keresi a választ.[15] Ugyanis kizárólag a termék- és a földrajzi piacok pontos definiálása után tisztázható a gazdasági erőfölény kérdése, így a következőkben először a releváns termék-, utána pedig a földrajzi piac definiálására kerül sor.
A versenyjogi értelemben felfogott releváns termékpiac a helyettesíthetőség elméletén keresztül határozható meg, ami a keresleti és a kínálati helyettesíthetőség módszerét foglalja magában.[16] E szerint „a releváns termékpiacon elhelyezkedőnek tekintjük mindazokat a termékeket és/vagy szolgáltatásokat, amelyek – tekintettel a termékek tulajdonságaira, így az áraikra valamint felhasználási céljaikra – az átlagfogyasztó számára felcserélhetők, vagy helyettesíthetők egymással.”[17] E módszer a termékpiac leírásának az EK versenyjogban alkalmazott egyik, hagyományos eszköze.[18] Ez a módszer azonban általában nem elegendő, ezért az ún. hipotetikus monopolista[19] – SSNIP[20] – tesztet is alkalmazzák, ami megmutatja, hogy egy termék árának relatíve alacsony, de tartós, 5–10%-os emelkedése esetén a fogyasztók mely termékek fogyasztására térnek át. Az áremelkedés „ceteris paribus” csak egy termék viszonylatában következik be. Így a fogyasztók által választott új termékek lesznek az eredeti termék helyettesítői, tehát azonos termékpiacon helyezkednek el. További, az árrugalmasságot,[21] és az eltérési arányt[22] vizsgáló módszerek is léteznek, azonban a tanulmánynak nem célja ezek bemutatása.
A versenyjogi értelembevett releváns földrajzi piac „azt a területet határozza meg, melyen a versenytársak érdekeltek részt venni bizonyos termékek, illetőleg szolgáltatások kínálatában és fogyasztásában, ahol továbbá fennáll a versenyfeltételek megfelelő mértékű azonossága. Ezen a területen egy másik piachoz viszonyítottan a verseny feltételeiben jelentős különbségeknek kell fennállniuk.”[23] A földrajzi piac meghatározásában is a keresleti–kínálati helyettesíthetőséget kell használni, bár utóbbi kevéssé alkalmazott módszer.[24] A keresleti helyettesíthetőség esetében az SSNIP[25] tesztet a fent meghatározottak szerint kell alkalmazni.
2.2. Piacmeghatározás a médiában
a) A médiajogi upstream piac[26]
Az Európai Bizottság közgazdászai szerint a médiajogi esetekben a szolgáltatott tartalmat alapul vevő piacmeghatározás nem nélkülözheti annak bemutatását, hogy az értékesítési lánc különböző szintjei egymáshoz hogyan viszonyulnak (vertikális kapcsolat), nem nélkülözheti továbbá az egyes szintek önálló elemzését (horizontális kapcsolat). Az értékesítési láncnak legegyszerűbb esetben három szereplőköre van, nevezetesen a jogtulajdonosok, a műsorszolgáltatók és műsorterjesztők szintje.[27] Fontos megjegyezni, hogy a termékek előállítási és közvetítési szintjei csupán piaci szereplőket, nem pedig versenyjogi értelembevett piacokat jelölnek. A releváns piacok a médiatartalmakat előállító és sugárzó cégek üzleti kapcsolatain keresztül írhatók le, viszont ezek egyértelmű elhatárolása a magas integráció[28] miatt nehéz feladat.
Ezt tovább nehezíti a médiatermékek közötti kismértékű hasonlóság vagy különbözőség, ami miatt[29] különös tekintettel kell lenni a termék értékesítési láncban elfoglalt helyére és előállítási stádiumaira, az SSNIP teszt alkalmazására, valamint a hipotetikus monopolista teszt eredményét igazoló bizonyítékokra. Ezek segítségével a legszűkebb termékpiac meghatározása a cél.[30] A szűken meghatározott releváns piac a versenyjog szempontjából kívánatos, azonban médiajogi szempontból félrevezető lehet, ugyanis POLYÁK GÁBOR elemzése szerint egy szolgáltató több médiumon keresztül is hatást gyakorolhat a nézőkre, ami viszont éppen a szűk piacnak köszönhetően nem vizsgálható megfelelően.[31] A médiapiaci értékesítési lánc elemzése segíthet a releváns piacok és a piaci szereplők pontos meghatározásában.
A jogtulajdonosok a filmeket és televíziós műsorokat, illetve egyéb médiatermékeket gyártó szervezetek, akik termékeiket kizárólag nagykereskedelmi szinten értékesítik, általában a műsorszolgáltatóknak. A Bizottság egyes szerzők szerint e piacokat gyakran nem határozta meg kellő pontossággal,[32] ennek azonban az az oka, hogy a jogtulajdonosok közvetlen üzleti kapcsolatban műsorszolgáltatókkal állnak, akik a megszerzett jogok alapján vagy sugároznak a közönség részére, vagy továbbértékesítik e jogokat más műsorszerkesztőknek. Így releváns piacok a műsorszolgáltatók vagy műsorszerkesztők nagy- vagy kiskereskedelmi értékesítésére tekintettel a „fogyasztóhoz érkezéskor” kerülnek meghatározásra.
Így például az előállítás nagyfokú eltérésére alapozva hivatkozza a KEVIN COATES – WOLF SAUTER[33] szerzőpáros VoxII[34] és az RTL/Veronica /Endemol[35] ügyeket. Előbbiben a releváns piacot francia műsorok, franciák, illetve spanyol ajkúak számára szánt termékek alkották, míg utóbbi ügyben adott definíció a saját gyártású és az önálló gyártók által készített holland műsorokat azok pénzügyi szempontból releváns eltérő tulajdonságai miatt tekinti külön piacnak.
Műsorszolgáltatónak azokat a nagy- és/vagy kiskereskedelmi oldalon működő szervezeteket nevezzük, amelyek a jogtulajdonosoktól beszerzett tartalmakat közvetlenül a nézőközönség részére sugározzák, vagy azt a műsorszerkesztőknek továbbértékesítik.[36]
A műsorterjesztőnek, más néven „tartalomcsomagolónak” kétféle tevékenysége lehet. Vagy bizonyos műsorszámok műsorszolgáltatásba csomagolása, vagy műsorszolgáltatások programcsomagba szerkesztése. Előzőről akkor beszélünk, mikor az egyes műsorszámok beszerzése közvetlenül a jogtulajdonosoktól történik, és ez a helyzet áll elő a vertikális integrációk felgyorsulása folyamán a műsorszerkesztéssel és tartalom-előállítással egyaránt foglalkozó szervezetek vonatkozásában is. Utóbbi esetben a csomagok a műsorszolgáltatóktól származó tartalmakból tevődnek össze, ha viszont egy műsorterjesztő rendelkezik műsorszolgáltatói profillal is, annyiban azt saját termékként is előállíthatja.
A tartalom közvetítése szempontjából a reklámfinanszírozású és az előfizetésen alapuló sugárzás üzleti modelljét különböztetjük meg egymástól, ami a műsorszolgáltatók és a műsorterjesztők esetében egyaránt fennállhat. Előbbi egy olyan kétoldalú piac, ahol kizárólag a televíziós szervezetek állnak üzleti – nagykereskedelmi – kapcsolatban a reklámügynökségekkel, kiskereskedelem pedig lényegében piaci terminológiával nem, vagy csak átvitt formában létezik, mert a nézőközönség nem nyújt közvetlen anyagi ellenszolgáltatást sem a reklámügynökségeknek, sem pedig a közvetítő televíziós társaságoknak. Ez a közvetett kapcsolat az oka annak, hogy a nézőket a médiakutatók egy része „piacként” definiálja, míg a gazdasági kapcsolóelem hiánya/távoli volta miatt az Európai Bizottság nem veszi őket figyelembe.[37] Az előfizetési díjakon alapuló úgynevezett pay TV esetében a nézőközönség közvetlen üzleti kapcsolatban áll a közvetítő társasággal, tehát nem meglepő, hogy a joggyakorlatban a különböző forrásból finanszírozott műsorszolgáltatások külön piacot alkotnak.
A reklámfinanszírozású és a pay TV elven működő csatornákat a bíróság számos ügyben, így a Bertelsmann/CLT, a CLT-UFA/CanaL+/VOX ügyekben külön piacként definiálta. Ha a konkrét ügy nem is érintett reklámfinanszírozású csatornákat, a Bizottság hangsúlyozta az előfizetéses szolgáltatás létét a Vivendi/Canal+/Seagram, a Bertelsmann/Kirch/Premiere, az MSG Media Service ügyben. A Bizottság szerint azonban a jövőben a két sugárzási módszer a vegyes finanszírozás elterjedésével össze is olvadhat. Az egyes programok beszerzése a nézők ízlése szerint történik. Az előfizetés és reklámfinanszírozású csatornák közötti különbségekkel kapcsolatban csak utalásszerűen merül fel az a kérdés, hogy az ingyenes és a fizetős szolgáltatások vajon versenyezhetnek-e egymással a műsorsugárzási jogok megszerzéséért.[38] A Gazdasági Versenyhivatal egyik tanulmányában foglalkozik az előfizetésen, valamint a reklámozáson alapuló csatornák üzleti modelljének közeledésével. A tanulmány szerint a két finanszírozási forma közötti különbségek csökkenésének oka lehet a technikai fejlődéssel együtt járó tartalmi felértékelődés, ugyanis a digitális technológiák elterjedése csökkenti az átvitel hálózatok szűk keresztmetszeteinek jelentőségét, ami több televíziós csatorna megjelenését hozhatja magával. Azonban a számbeli növekedés nem jár együtt a reklámpiac és a nézők piacának ugyanolyan fokú bővülésével, ezért a bevételi források növelésére egyes szolgáltatók a reklámközvetítési és az előfizetői utat egyidejűleg is igénybe veszik.[39]
Az előfizetéses csatornák közös jellemzője, hogy nagyobb nézettséget indukálnak, amiért az előfizetők hajlandóak külön fizetni.[40] Az előfizetéses csatornákon belül az Európai Bizottság gyakorlata alapján számos tartalom között különböztetünk, így főként a sportközvetítési és a filmes jogok piacát határozzuk meg, melyeken belül számos kisebb piac helyezkedik el.
A televíziós sportközvetítési jogok külön piacát az Európai Bizottság a TPS[41] ügyben a tartalmi különbözőségeket figyelembe véve határozta meg, a „különleges érdeklődésre számot tartó csatornák szolgáltatásának és működtetésének” piacaként. Ezzel szemben a BiB[42] ügy a film- és sportközvetítési jogok értékesítésének sajátosságát a sugárzási jogosultságok magas árában jelölte meg, és e két tartalmat azonos termékpiacként definiálta. Más esetekben a film- és sportcsatornákat a Bizottság külön piacként határozta meg.[43] A sportesemények közé tartozik minden nagyobb nézettségre számot tartó rendezvény, így a futball mellett az autó- és motorsport, a tenisz és a nevezetesebb atlétika versenyek is. A különböző sportrendezvények között azok gyakorisága alapján is különböztetünk.
A filmes jogok között is indokolt a megkülönböztetés a televíziós, illetve a mozifilmek vonatkozásban, ugyanis az előállítási és beszerzési költségek alapján ezek egyértelműen nem azonos termékpiacon helyezkednek el.[44] Ennek érdekessége, hogy a jogtulajdonosok vonatkozásában tárgyalt filmes piacon nem állapítottak meg különböző piacokat[45] a művész- és sikerfilmek relációjában, pedig ha nem is a tartalmat, hanem az annak alapján befolyó jogdíjakat nézzük, akkor a kasszasikernek számító nagyköltségvetésű – a közönséget tömegével vonzó – filmek összehasonlíthatatlanok a – közönség egy bizonyos rétegét célzó – kisebb tőkeigényű alkotásokkal.
b) A médiajogi downstream piac
A hírközlési szektor hálózatai a tartalomátvitel miatt jelentősek a média számára, ezért a tartalompiacokhoz viszonyítva definiálhatók, mint downstream piac. ALISTAIR LINDSAY és NICHOLAS SCOLA szerint a média a műsorbeszerzés, műsorszórás és hálózati típusok kategóriáin keresztül írható le.[46] A Kevin COATES – WOLF SAUTER szerzőpáros az adatátvitelhez szükséges hálózatokat a hírközlés és a média szempontjából egyaránt jelentős, de egyelőre nem kellőképpen kiforrott közös területként kezelik. Ez a terület kiemelt figyelmet érdemel, mivel itt csapódhat le legnagyobb mértékben a hírközlési jog hatása a médiaszabályozáson és viszont.
Az MSG[47] ügyben a Bizottság az analóg és a digitális műsorszórás esetében is különböztet földfelszíni, műholdas és kábeles terjesztés között. Az adatátvitel hagyományos formáin felül a közvetítés új módjait különböztette meg a Bizottság az UEFA[48] ügyben, külön piacokat határozva meg az előfizetéses televízióknak és a mobiltelefonon elérhető 3G és UMTS átvitelnek, valamint az internetről lehívható szolgáltatásnak,[49] függetlenül a hozzáférés platformjától. A testület véleménye szerint az újabb mobil és egyéb internet alapú technológiák nem versenyezhetnek a hagyományos műsorszórással.
Az új átviteli médiapiacok megjelenése a horizontális konvergencia miatt lényeges, aminek következtében az egyes platformok közötti verseny fokozódik. A szolgáltatásokon alapuló verseny a média esetében a tartalom felértékelődését vonja maga után, ugyanis a termékek gyors megjelenésével a szolgáltatók az átviteli sebességgel és a tartalom minőségével versenyezhetnek. Ennyiben a távközlési átvitel és a médiatartalom egyre inkább hatással vannak egymásra, és közösen fejlődnek.[50]
Mindazonáltal vannak különbségek is a hírközlési releváns piacok meghatározásában, e szektor ugyanis már a helyettesíthetőség alapkoncepciójában az általánostól eltérő sajátosságokkal rendelkezik. A hírközlés területén az SSNIP teszt hatósági ár esetén például nem alkalmazható, ezen túlmenően a Bizottság részletes útmutatást ad a keresleti–kínálati helyettesíthetőség megállapításához és a „hipotetikus monopolista” teszt alkalmazásához, ami igazodik az iparág jellegzetességeihez. A másik különlegesség, hogy minden esetben egy szolgáltatási,[51] és a hozzátartozó hozzáférési piac[52] kerül megállapításra, melyek kiskereskedelmi felhasználásakor a gyakorlat különbséget tesz a háztartások és a vállalati fogyasztók között. E megfontolások a mobil és a vezetékes hálózatok esetében irányadók, a médiára vonatkozóan nem alkalmazhatók.[53]
2.3. Földrajzi piacok
A médiapiacon az Európai Bizottság gyakorlata a helyi, regionális és országos piacokat, valamint az egységes nyelvterületű és azonos kulturális hagyományokkal rendelkező országok piacát különbözteti meg.[54] Így például a Newscorp/Telepiù ügy[55] is nemzeti, nevezetesen olasz földrajzi piacot definiált, annak ellenére, hogy a társaság Európa-szerte sugárzott tartalmakat. Hasonlóan az RTL/Veronica /Endemol ügyben[56] a Bizottság – Hollandia kulturális sajátosságaira hivatkozva – különböző földrajzi piacot állapított meg a televíziós műsorszolgáltatás, a reklámozás és az önálló holland audiovizuális termékek esetében,[57] annak ellenére, hogy a műsorok nyelve a belgiumi Flamand Közösség részére érthető volt.[58] Az elv alkalmazása alóli kivétel Nordic Satellite Distribution ügy,[59] melyben a Bizottság a műholdon sugárzott Pay TV, illetőleg más kódolt adások tekintetében nem döntötte el egyértelműen, hogy nemzeti vagy több északi országra vonatkozó piacról van-e szó, ugyanis ez – érvelése szerint – a felvásárlás tiltásán nem változtatott. A Bizottság a Bertelsmann/Kirch/Premiere[60] és a Deutsche Telekom/BetaResearch[61] ügyben – ide nem értve a kábeltelevíziós szolgáltatásokat – a nemzeti piacnál szélesebb, német nyelvű területeket határozta meg releváns földrajzi piacként.
Ezeken a földrajzi piacokon kívül azonban meg kell említeni még a WARD elemzésében[62] megkülönböztetett páneurópai piacokat is, amelyek nagy gazdasági lehetőségeket rejtenek magukban a több nemzeti piacon átívelő konglomerátumok létrehozásában, amelyek sok esetben az egyes nemzeti piacokon működő társaságok piaci érdekeit is veszélyeztetik.
2.4. A közönség, mint speciális „piac”
Az Európai Bizottság a nézőközönség piacát a reklámfinanszírozású televíziók vonatkozásában nem ismeri el önálló piacként, amit a fogyasztók és a közvetítő közötti közvetlen üzleti kapcsolat hiányával indokolt.[63]
Amint látható, legegyszerűbb esetben a reklámpiac egy négyoldalú modellt valósít meg, ahol természetesen a szereplők száma a koncentrálódás miatt változhat. Egyes kutatók, így ARMIN TRAFKOWSKI azt mondják, hogy a nézők nem közvetlenül pénzzel, hanem a figyelmükkel/idejükkel fizetnek a médiaszolgáltatásért.[64] A műsor „fogyasztásával” töltött idő mérése azonban jelenleg nem tökéletesen megoldott. Ha végül mégis sikerülne a fogyasztási időt megbízhatóan mérő módszert találni, az adott csatorna meghatározott reklámjának fogyasztókra gyakorolt hatását már végkép csak találgatni lehetne.[65] Ennek egyik oka az, hogy a reklámok számos más úton is eljutnak a közönséghez. Továbbá fontos figyelembe venni, hogy a műsorszolgáltatóknak meg kell nyerniük a nézők bizalmát ahhoz, hogy egy médiaterméket tartósan fogyasszanak.[66] Sok országban azonban a közönségrészesedésen (audience share) alapuló megközelítést is alkalmazandó módszerként tartják számon.[67] Így a Gazdasági Versenyhivatal is releváns piacnak ismeri el a nézőközönséget, tekintet nélkül az előfizetéses és a reklámfinanszírozású televíziós csatornák közti különbségre, ugyanis a nézők az ingyenesen hozzáférhető csatorna esetében az idejükkel „fizetnek” („pay with time).[68]
Az 1. ábrán leírtaknál figyelembe kell venni, hogy a műsorszolgáltatók által sugárzott információ a fogyasztók számára nélkülözhetetlen, mert ebből értesülnek bizonyos termékek létezéséről. A műsorszolgáltatók inkább sajátos közvetítői csatornaként jelennek meg a reklámozó és a fogyasztók között, hiszen a média nagymértékben élvezeti cikk, így azt alapesetben nem a reklámok miatt nézik a fogyasztók. Azonban gazdasági értelemben felfogott piaci kapcsolat nem áll fenn sem a műsorszolgáltatók és a fogyasztók, sem pedig a reklámügynökségek és a fogyasztók vonatkozásában.
III. A gazdasági erőfölény koncepciója a versenyjogban és a „hangok” piacán
Az erőfölény eltérő formákban jelenhet meg a versenyjogban, a média- és a hírközlési szabályozásban. Míg a hírközlés és a versenyjog esetében a versenyelméleti szabályozási metodológia megegyezik egymással, addig a médiaszabályozás esetében a gazdasági érdeken kívül alkotmányossági szempontok is figyelembeveendők. Egyre inkább a gazdasági alapú megközelítés befolyása érhető tetten a médiaiparra vonatkozó szabályozásban is, amely a médiapiaci erőfölény megállapításának fontos tényezője. Természetesen indokolt a médiapiacon a versenyelméleti megközelítés mellett az alkotmányos követelmények figyelembevétele is, azonban az alkalmazott módszerekre nagy hatással van a versenyjogi értelemben felfogott gazdasági erőfölény definiálásának eszközrendszere.
3.1. Gazdasági erőfölény a versenyjogban
Az – önálló – piaci dominancia definiálásához az esetjogból[69] ismert megfogalmazást használják, amely szerint „gazdasági erőfölényen az a piaci pozíció értendő, melyben egy vállalkozás úgy képes a releváns piacon fennálló hatékony verseny megakadályozására, hogy üzleti tevékenységét jelentős mértékben függetleníteni tudja versenytársaitól, üzletfeleitől valamint végső soron fogyasztóitól.”
Ez a meghatározás alapvetően bizonyos gazdasági tényezők figyelembevételét jelenti. Először, az állítólagos erőfölénnyel rendelkező cég piaci erejét; másodszor a versenytársak piacon elfoglalt helyét; harmadszor, a piacra lépési és terjeszkedési korlátokat; negyedszer, a vevői gazdasági erőfölényt; végül olyan faktorok értékelését is jelenti, melyek csak az adott gazdasági helyzetben relevánsak, önmagukban nem.[70]
A gazdasági erőfölény legfontosabb indikátora a piaci részesedés, aminek vizsgálatánál a médiaszektorban különös figyelemmel kell lenni az iparág dinamikus jellegére, így a gazdasági erőfölényt is dinamikus szempontok alapján kell meghatározni. A médiapiaci szereplők alapvetően nem a termékek árával, hanem az innováció gyakoriságával és gyorsaságával versenyeznek, hogy képesek legyenek a piacon még nem létező termékek (tartalmak, műsorok) előállítására, és így a helyettesíthetetlen termékért extraprofitot képesek elérni. A helyettesíthetetlenség pedig az áru szellemi tulajdonjogi védelme miatt áll vagy állhat fent. A piaci pozíciónál továbbá az erőfölény idejét is figyelembe kell venni, mert az létrejöhet rövid- és hosszútávon is.[71] Ez azért fontos, mert egy dinamikus szektorban a rövidtávon elért, de instabil magas piaci részesedés nem jelent semmit a hosszú távú, konstans erőfölénnyel szemben. Az egyes versenytársak piaci részesedési arányai nem önmagukban, hanem egymáshoz viszonyítottan, úgynevezett relatív piaci részesedésként fontosak. Az Európai Bíróság gyakorlata[72] alapján állapíthatók meg a piaci erőfölény egymáshoz viszonyított szintjei. Érdemes azonban figyelemmel lenni arra, hogy a precedensként hozott döntések viszonylag régiek, és a technika és a gazdaság fejlődése miatt a hetvenes-nyolcvanas évekhez képest ma nagyobb és erősebb pozíciók jöhetnek létre.
A távközlés területén a piaci részesedés alapján a jelentős piaci erő (JPE)[73] koncepcióját ex ante alkalmazzák, ami a médiában a tartalomátvitelhez szükséges hálózatok szempontjából fontos. A jelentős piaci erő a hírközlési jogban a hatósági beavatkozást egyébként ugyanolyan küszöbhöz köti, mint a gazdasági erőfölény a versenyjogban.
3.2. Erőfölény a „hangok” piacán
A médiajogi értelembe vett erőfölény, azaz a koncentráció nem tárgyalható a pluralizmus elemzése nélkül. Az Alkotmánybíróság egyik határozatában[74] megállapította, hogy a média sokszínűségnek, más néven pluralizmusnak két oldala van, beszélhetünk egyrészről külső, másrészről belső pluralizmusról.[75] A pluralizmus e két formája közötti különbségeket a nyomtatott sajtó és a műsorszolgáltatás különbségei tovább erősítették. Míg az írott médiumok esetében viszonylag könnyű a tartalom minőségének, valamint önszabályozó rendszerének monitorozása, addig ez a műsorszolgáltatás esetében nehezebben valósítható meg.[76]
a) Külső pluralizmus
E megközelítés célja a sokszereplős piac megteremtése, ahol a versenytársak sokféle szolgáltatással versenyezhetnek a fogyasztókért. Az Európai Közösség versenypolitikája is ezt a formáját támogatja a pluralizmusnak, növelve ezzel a fogyasztói jólétet a szélesebb választási lehetőség biztosításával. E célkitűzése viszont elsősorban nem médiajogi[77] megfontolásokat követ, így nem foglalkozik a termék tartalmával, esetleg minőségével. Adott földrajzi piacon a műsorszolgáltatók magas száma ugyanakkor önmagában nem mond semmit a sokszínűségről, ugyanis a sugárzott tartalmak hasonlósága ez esetben sem kizárt.[78] Tehát a versenyszabályok céljaként meghatározott termékdifferenciálódás és a hatékony verseny a médiatartalmak vonatkozásában nem elégséges.[79]
Egyes európai tagállamokban a versenyszabályozás mellett a médiakoncentráció korlátozására nem létezik számottevően eltérő médiajogi különszabályozás, mert a jogalkotó úgy véli, hogy a versenyalapú megközelítés megfelelően biztosíthatja a sokszínűséget.[80] Gazdasági szempontok alapján ez a feltevés igaz lehet, de a tartalom és pluralizmus szempontjából igencsak megkérdőjelezhető. Ez persze nem jelenti azt, hogy például a hírügynökségek számának nincs jelentősége. Ha kevés hírforrás férhető hozzá, akkor ez uniformizálódáshoz vezethet, azonban az állítás fordítva már nem feltétlenül igaz, hiszen a hírügynökségek magas száma nem garancia a továbbított tartalmak sokszínűségére, kiváltképp, ha az általuk használt információforrások azonosak.[81]
JABLUKOWICZ médiapluralizmussal foglalkozó tanulmánya szerint a „tisztán piaci modell” nagyon hasonló azokhoz a szabályozási megoldásokhoz, amelyek a külső pluralizmust helyezik előtérbe, a kereslet-kínálat általános versenyelméleti szempontjai szerint. E megközelítés nem veszi figyelembe a média speciális tulajdonságait. Eredményeként magas termékdifferenciálódás érhető ugyan el a piacon, de kevésbé foglalkozik az előfizetéses csatornákkal, mivel alapvetően a reklámfinanszírozás koncepciójára támaszkodik. A közpolitika egyik piaci modellben sem zárhatja ki teljesen a piaci erők működését, minden esetben csak korrektív jelleggel alkalmazható a különböző üzleti modellekkel szemben.[82]
DAVID WARD egy tanulmányában rámutatott a nyugat-európai államok szabályozási deficitjére. Véleménye szerint a külső pluralizmust hangsúlyozó koncepció a gazdasági érdekeknek a pluralizmus elé helyezésével éppen a szabályozási céllal ellenkező hatást válthat ki, hozzájárulva ezzel a médiatermékek egyneművé válásához.[83] Nyugat-Európában a ’80-as években kezdődő liberalizáció[84] volt a táptalaja a (belső) pluralizmus háttérbe szorulásának, amikor sok külföldi szolgáltató özönlött be kiszorítva a piacról a hazai műsorszolgáltatókat. Ennek köszönhetően mára Luxemburgnak nincs nemzeti szolgáltatója – ezt persze a rendkívül kis földrajzi piac is indokolhatja –, Belgium médiapiaca pedig inkább nemzetközi, mint nemzeti. A jelenség a külföldi médiatulajdonnal szembeni korlátok hiányával is magyarázható.[85]
WARD mellett JABLUKOWICZ[86] sem ért egyet a külső pluralizmus kizárólagos alkalmazásával, ugyanis a szigorú nemzeti normák éppen a kisebb, így (belső) pluralizmust biztosító cégek létét veszélyeztetik, és a piac a méretgazdaságosság és a koncentrálódásra való hajlam[87] miatt kizárólag a nagyobb vállalkozásokat jutalmazza. Az e kiválasztódási folyamatban megerősödött vállalkozásokat további nemzetközi koncentrálódásra ösztönzi a tagállami szinten szigorú és töredezett médiajogi, közösségi szintes egységes és enyhébb versenyjogi szabályozási közeg.[88] E megközelítés gazdasági előnye, illetve a médiakínálatra gyakorolt káros hatása nemcsak az egyes tagállamokban, de az Európai Közösség egészében is érzékelhető. Mindkét szinten emeli a foglalkoztatottsági és termelési mutatókat, így a „tisztán piaci alapú modell” versenyszempontú megközelítésében a megoldás hatékony. A méretgazdaságosságra tekintettel az egyre erősödő koncentrálódásnak vannak jótékony hatásai, például a költséges tevékenységek hatékonyabb ellátása, ami akár minőségi javulást is hozhat a médiakínálatban.[89]
A nyugat-európai tagállamok szabályozási megoldásai és fejlődési tendenciái a Bizottság részére a televíziós irányelv alapján kétévenként benyújtandó jelentésekből kiolvasható. A televíziós csatornák számának növekedése 2003 és 2006 között az EU-15[90] esetében 61% volt, ami 357 új csatorna megjelenését jelenti. A vezető csatornák nézettségi arányai ezzel párhuzamosan csökkenő tendenciát mutattak, ami a nézőközönség „figyelemkoncentrációjának” csökkenésére enged következtetni.[91]
A továbbiakban a külső pluralizmus két mérőszámának elemzésére kerül sor, amelyek végső soron ezek a gazdasági erőfölény leképeződései. Míg a gazdasági erőfölény koncepciója teljes mértékben egységes a közösségi jogban, addig a médiatulajdonlásra vonatkozó rendelkezéseket a tagállamok önállóan határozzák meg. Éppen ez az oka annak, hogy a médiatársaságok tulajdonlási arányaival kapcsolatos mérőszámokat az egyes tagállamok teljesen eltérő alapokon határozzák meg.[92] Azonban a mérőszámok alkalmazásakor használt eljárások és módszerek, mivel a gazdasági alapú megközelítést alkalmazzák, a versenyjoghoz, így végső soron a hírközlési szabályozáshoz is hasonlóak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a hasonlóság kizárólag a módszerekre, és nem az erőfölény teljes koncepciójára vonatkozóan áll fenn.
I. Bevétel alapú mérőszámok
IOSIFIDES egyik tanulmányában a befolyás mérésére pénzügyi kritériumokat, a médiaszervezet feletti irányítási és ellenőrzési indikátorokat, valamint a médiafogyasztáson alapuló módszereket vesz alapul.[93] Itt csak a bevételek szerinti számítást elemezzük, mivel ez áll kapcsolatban a külső pluralizmussal; a belső pluralizmus biztosítására szolgáló további két módszer később kerül kifejtésre.
A reklámfinanszírozású televíziós társaságok esetében pénzügyi tranzakció a reklámügynökségek és a műsorszolgáltató cégek között zajlik,[94] a bevételek tehát nem a nézőktől származnak az információ megszerzéséért, hanem a reklámcégektől a nézőközönség eléréséért. A reklámnak a közönségre gyakorolt tényleges hatása e tranzakcióban előzetesen csak korlátozottan kalkulálható.
Előfizetéses műsorszolgáltatások esetében a nézőközönség és a műsorszolgáltató között közvetlen üzleti kapcsolat áll fent, amiért az előfizetők piacának elismerése indokolt lehet. IOSIFIDES véleménye szerint nem pusztán az információ megszerzésére költött összegek lényegesek, hanem az audiovizuális tartalmak közönség általi felhasználása is.[95] Azonban a médiahasználat ilyen mélységű részletes, ám számtalan tévedési lehetőséget és a mérés nehézségét is magában rejtő elemzése a koncentráció jogi szabályozását jelentős mértékben nem befolyásolja. Legfeljebb a szabályozás korrektív eszközeként vehető figyelembe, de így is csak akkor, ha a módszer megbízható.
Végső soron a pénzügyi kritériumokon alapuló teszt elvégezhető a jogtulajdonosok és a műsorszerkesztők[96] szintjén is, itt azonban figyelemmel kell lenni a piacok nagykereskedelmi jellegére, valamint arra, hogy a műsorszerkesztésnek létezik kiskereskedelmi oldala is; a távoli kapcsolat miatt az így kalkulált bevételekből meglehetősen pontatlanul lehet csak a közönségszámra következtetni. Ahogy azt több tanulmány[97] is hangsúlyozza, ezek az értékek a gazdasági erőfölény adekvát indikátorai, így ezek önálló alkalmazása nem vezet pontos eredményre.[98]
A bevételi adatok további érdekessége a viszonylagosság, amely az egyes médiatársaságok nemzetközi összehasonlításakor vetődik fel. Ugyanis az egyes bevételi értékek minden esetben nemzeti piacokhoz kapcsolódnak, csakhogy a nemzetek fölötti fúziók már nem egyetlen ország földrajzi piacához kapcsolódnak, és létrejönnek több országon átívelő koncentrációk is. Ez természetesen versenyjogi értelemben nem változtat az alapvetően nemzeti földrajzi piacok meghatározásán.
Az Európai Unióban számottevő különbségek figyelhetők meg a kelet-közép-európai és a nyugati tagállamok között. A Bizottság munkaanyaga a reklámpiac 2004-ben mért éves bevételeinek különbségeit hozza fel példának. A különbségek nem nagyok Finnország (230 millió euró), Magyarország (242 millió euró) és Csehország (246 millió euró) között, azonban ezekhez képest viszont az Egyesült Királyság (5537 millió euró), Németország (4235 millió euró) valamint Olaszország (4124 millió euró) reklámforgalma összehasonlíthatatlanul nagyobb.[99]
Az Egyesült Államok és az Európai Unió médiapiaci bevételei között is jelentős szakadék húzódik, amely mára elérte a 8 milliárd dolláros különbséget. A Liverpooli Audiovizuális Konferencia eredményeit, valamint audiovizuális politika terén az Európai Unió szerepvállalását tárgyaló elemzés érdekes összehasonlítást tartalmaz Európa és az Egyesült Államok vezető médiatársaságai között. Az elemzésben a brit Carlton/Granada fúzió eredményképpen létrejött koncentráció, valamint a Google került összehasonlításra, ahol előbbi 7,5 milliárd dollár, utóbbi, pedig 80 milliárd dollárnyi tőkét képvisel. A Google ráadásul nem tekinthető egyedülállónak, ugyanis olyan versenytársai, mint a Time Warner (78 milliárd dollár), a Viacom (54 milliárd dollár) vagy a Walt Disney (55 milliárd dollár), szintén hasonló arányú tőkével rendelkeznek.[100] Továbbá megjegyzendő, hogy a hivatkozott dokumentum 2005-ös, és nem számol az azóta lezajlott összefonódásokkal, így például a Lagarde/Sportfive 2007-es, valamint a Google/DoubleClick 2008-as tranzakciójával sem.
A fenti különbségek a külső és belső pluralizmus egyensúlyi viszonyával, valamint a közpolitikai beavatkozás eltérő mértékével magyarázhatók, és összefüggésben vannak az egyes államok médiakoncentrációt korlátozó szektorspecifikus szabályozásával, ugyanis ahol e szabályozást liberalizálták, ott nagyobb arányú koncentráció alakulhat ki.[101]
II. Tulajdoni részesedésen alapuló mérőszámok
A tartalmak sokszínűségének biztosításához elengedhetetlen az információforrások sokfélesége. A vonatkozó előírások tagállamonként eltérőek, de minden tagállamban szigorúbbak a közösségi szinten egységesen garantált fúziós szabályozásnál. Ennek oka, hogy a tájékoztatás sokszínűségét már az erőfölény megállapításához szükségesnél alacsonyabb piaci részesedés is veszélyeztetheti.
A tulajdonosi részesedésekre vonatkozó szabályokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy hiába alkalmaznak a Közösség tagállamai tulajdonszerzési plafonokat a külföldi befektetők korlátozására – ha egyáltalán van erre vonatkozó megszorító szabály[102] –, mert ezek vagy ezekhez hasonló korlátozások a honos cégekre vonatkozó kritériumok alapján a hazai műsorszolgáltatókat is kötik. Így a nagyobb külföldi médiavállalkozásokkal szemben a hazai műsorszolgáltatók nem versenyképesek.[103] A honos szolgáltatókra vonatkozóan körén belül is fennállhat, hogy két szolgáltatóra ugyanazokat a tulajdoni korlátokat alkalmazva a kisebb műsorszolgáltató hátrányosabb helyzetbe kerül a nagyobbal szemben.
A műsorszolgáltatók tulajdonosi helyzetének szabályozása önmagában egyoldalú, mert nem érinti azokat az információforrásokat, amelyekből a sugárzott műsor tartalma származik. Így a tartalomipar feletti ellenőrzés szempontjából például nem szerencsés, ha az egyes hírügynökségek, nyomdák, illetve reklámügynökségek azonos tulajdonos irányítása alatt állnak.[104] A forrásként működő információbeszállítók nagy száma sem biztosítja kellőképpen a tájékoztatás sokféleségét, ha azok azonos vezetés vagy tulajdonos irányítása alatt állnak. A tartalmi sokféleségre, vagy éppen annak hiányára természetesen nem lehet minden kétséget kizáróan a részesedési arányokból következtetni, de a méret- és választékgazdaságosság miatt az összefüggés fennáll. „A koncentráció mérésének legjobb módszere a független források számba vétele, figyelmen kívül hagyva az aktuális gazdasági sikerességüket.”[105]
A médiatársaságok tulajdonosi koncentrációjának lehetnek kedvező hatásai is, amikor egy kisebb nemzeti műsorszolgáltató áll szemben egy nemzetközi konszernnel, vagy amikor egy relatíve kisebb nemzeti piacról beszélünk, mint a kelet-közép-európai államok többsége.[106] Ezeknél az országoknál a pénzügyi és médiatulajdonlási szempontok figyelembevételekor is különös tekintettel kell lenni a méretbeli különbségekre, amire jó példák az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozó államok médiapiaca, és azok fejlődése. Ebben a régióban 2004-ben 111 televíziós csatornán sugároztak, melyek száma 2006-ra 155-re emelkedett.[107] A tulajdonosi szabályok jelentős eltérése figyelhető meg a régióban. A négy ország közül egyedül Magyarország tiltja kifejezetten a politikai pártok médiatulajdonlását, Lengyelországban és Szlovákiában ezzel foglalkozó rendelkezés nem is létezik, Csehországban pedig a pártoknak van lehetőségük arra, hogy műsorszolgáltató cégekben szerezzenek részesedést. A másik érdekesség a külföldiek médiatulajdonlásának szabályozása, amit Csehország és Szlovákia egyáltalán nem korlátoz, szemben Lengyelországgal és Magyarországgal. A kelet- és közép-európai médiapiacokon összességében jelentős a külföldi tőke súlya, ami a politikai befolyásolás mellett a régió másik jelentős médiapolitikai kihívása. A régió mindezzel együtt a sokszínűség növelés tekintetében 2005-ben 1,05, 2006-ban pedig 3,75 százalékponttal felülmúlta az EU-15 által elért arányt.
A szigorú nemzeti szabályok kétélűek lehetnek, ugyanis egyrészről a hazai műsorszolgáltatókat a külföldi befektetőkhöz képest jobban sújtják, másrészről gátolhatják a külföldről érkező tőke bevonásának. Minél kisebb az adott médiapiac, annál nagyobb a veszélye a koncentrálódásnak. A koncentrálódás ugyanakkor a nemzeti műsorszolgáltatók számára az egyik út lehet a versenyképesség növelésére.
A pluralizmus tényleges eléréséhez a médiatulajdonlási szabályok önmagukban nem elégségesek, a külső pluralizmus biztosítása mellett szükség van a belső pluralizmust biztosító rendelkezésekre is.[108]
b) Belső pluralizmus
Belső pluralizmusként határozhatjuk meg a média bármely politikai, pénzügyi befolyás alóli mentességét, aminek fontos feltételei és garanciái a kifejezés szabadsága és az információhoz való hozzáférés szabadsága. Az Alkotmánybíróság is hangsúlyozza, hogy a szólás szabadsága csak a politikai erőktől befolyásától mentesen biztosított.[109] Az információhoz való hozzáférés tekintetében pedig még mindig állnak fent előjogok, melyek lebontása a szabályozás egyik fő feladata.[110] A belső pluralizmus abban különbözik a külső pluralizmustól, hogy elsődlegesen nem a fogyasztók médiatermékek közötti választási lehetőségeinek számából, hanem e médiatermékek tartalmának sokszínűségéből indul ki. Ha a hírügynökségek mennyiségére vonatkozó példánál maradunk, akkor elsősorban az általuk szolgáltatott tartalom diverzitása, és nem a hírügynökségek száma a meghatározó.[111]
A belső pluralizmust biztosító rendelkezések legnagyobb problémája, hogy a mögöttük álló mérési módszerek nem minden esetben megbízhatók.[112] A koncentrációt a kínálati oldal ellenőrzésével korlátozó megoldások között vannak a vállalati struktúrát érintő, a befolyásszerzést rendező, valamint a közvetített program összeállítására vonatkozó szabályok. IOSIFIDES tanulmányában a médiaszervezet feletti irányítási és ellenőrzési indikátorokat elemzi, mint a pluralizmus biztosításának meglelő eszközeit, de ezen felül figyelembe veszi a médiafogyasztáshoz kapcsolódó módszereket is. A keresleti oldalt elemző gyakorlat a médiafogyasztást vizsgálja. JABLUKOWICZ és IOSIFIDES is megjegyzi, hogy e módszerek fogyatékossága azok nem megbízható jellege.[113]
A keresleti és a kínálati oldalt elemző modellek között a legnagyobb különbség, hogy az előbbi szubjektív alapon választ ki egyenrangú kritériumok közül néhányat, és azokat vizsgálja. A médiakínálatot vizsgáló módszerek előnye ehhez képest, hogy objektíve jelölik meg a vizsgálandó adatokat. A kereslet elemzésénél a nézettségi arány megállapítása az, ami többé-kevésbé tárgyilagos alapokat szolgáltat a méréshez, JABLUKOWICZ azonban a mérhetőség nehézségeiből kiindulva e módszert sem tartja minden kétséget kizáróan megbízhatónak. Ezért a közpolitikai modell megvalósítását a struktúra és a programok tartalmának szabályozásán keresztül tartja kivitelezhetőnek a szerző.[114]
A belső pluralizmus biztosításában kiemelkedő jelentőségű a közszolgálati televíziózás, amely a kereskedelmi műsorszórás mellett meglehetősen fontos egyensúlyi tényező a kétpólusú televíziós piac esetében.[115] A korábban monopóliumként működő közszolgálati műsorszolgáltatás liberalizációját és konszolidációját is a fennálló egyensúly megtartására tekintettel kell végrehajtani. Ha a közszolgálati műsorszolgáltató tulajdonában lévő eszközöket esetleg privatizálják, akkor nem szerencsés ezeket az eszközöket az oligopol helyzetben lévő kereskedelmi csatornákat működtető vállalkozások kezébe adni. A liberalizáció részletesen átgondolt modelljére van szükség, mert ez a már eleve nagyobb piaci részesedéssel rendelkező nemzetközi médiaszervezeteket ösztönzi további befektetésre.[116] Ezt elkerülendően a közpolitikai modell közvetlenül a közszolgálati műsorszolgáltatás állami finanszírozásán keresztül valósítható meg, azonban ebben az esetben különös tekintettel kell lenni a médium politikai és pénzügyi függetlenségre.[117] Végső soron pedig a belső pluralizmus fenntartása fontos a kis- és középvállalkozások érdekeinek biztosítására is.[118]
Az egyoldalú tartalomkínálat elkerülése érdekében a külső és a belső pluralizmus szabályait ötvöző keretszabályozás kialakítása lenne az ideális. Tehát megállapítható, hogy a versenyjogi szabályozás nem helyettesíthető teljes mértékben a médiajogi normákkal, sőt elsődlegesen a versenyjogi eszközök alkalmazása az irányadó. A médiajogi eszközrendszer csak ott, csak annyiban alkalmazandó, ahol és amennyiben a versenyjog egyedüli alkalmazása piaci kudarcokhoz vezetne.[119]
IV. Következtetések
A fentiek alapján a következő kérdés tehető fel az Európai Közösségnek, a tagállamoknak, valamint a piaci szereplőknek: Mi a fontosabb, az audiovizuális iparban az Egyesült Államokkal szembeni gazdasági hátrány csökkentése, vagy a hagyományokat őrző, a sokféleségnek nagy teret adó európai audiovizuális iparág létrehozása? Lehet arról vitatkozni, hogy melyik célkitűzés az értékesebb, és ennek folyamán a hírközlési jogi vagy a médiajogi szabályozási modellnek kellene-e erősebben hatnia a médiapiacon. Véleményem szerint azonban kerülendő a két szélsőség irányába való eltolódás. A kizárólagos gazdasági szabályozás előidézheti a médiatermékek homogenizálódását, az pedig a társadalom vonatkozásában konformitáshoz, és a nem piacképes értékek devalvációjához vezet. A másik véglet sem kívánatos, mert hiába lesz egy nemzeti piac kulturálisan sokszínű, ha nem fejlődik, és lemarad a többihez képest. Ezért alkotmányossági okokra hivatkozva csak a szükséges mértékig, lehetőleg arányos, versenyjogi eszközökkel szabad beavatkozni. Az ezen túlmenő intervenciónak káros hatásai lehetnek. A technikai fejlődés és a konvergencia továbbra is erős jelenléte miatt ezek a vezérelvek fontosak lehetnek a szabályozás modernizálása folyamán, főleg olyan kiemelten fontos és egymáshoz egyre közeledő szektorok esetében, mint a médiaipar és a hírközlés. Ameddig e két iparágra vonatkozó joganyag napjainkban megfigyelhető különállása érvényesül, addig elkerülhetetlen, hogy az egyik hasson a másikra, alakítsa azt. Az Európai Unió tagállami jogrendszereinek nagyfokú divergenciája miatt azt azonban csak találgatni lehet, hogy mikor születik meg egy európai szinten egységes keretszabályozás.
A szerző a Pécsi Tudományegyetem jogi karának hallgatója.
* A tanulmány a XXIX. Országos Diákköri Konferencia Állam- és Jogtudományi Szekciója Telekommunikációs és Média Jogi Tagozatában 3. helyezést, a PTE IKJK és az NHH tudományos pályázatán 1. helyezést elért dolgozat rövidített változata; konzulens Dr. Polyák Gábor.
[1] Ilyen a közlekedési, az elektronikus kommunikációs, az energetikai és a pénzügyi szektor.
[2] Tóth András: Az elektronikus média versenyjogi vonatkozásai. AKTI Füzetek 16.
[3] 89/552/EGK
[4] 97/36/EK
[5] 2007/65/EK
[6] Erről bővebben: Faull, Jonathan – Nikpay, Ali: Oxford University Press. (Második kiadás); Oxford. 2007.
[7] Faull – Nikpay: 1476. p. 13.02-04
[8] Green Paper on Convergence.
[9] Vö.: Fentebb a Problémafelvetés vonatkozó része.
[10] Arino, M.: Competition Law and Pluralism in European Digital Broadcasting Addressing the Gaps. 101–102. o.
[11] Polyák: Versenyjogi és médiajogi eszközök a médiakoncentráció korlátozásában. AKTI Füzetek 21. p. 12.
[12] Média pluarism in Europe 15. p.
[13] Green Paper on convergence
[14] Market Definition in the Media Sector. European Economics for the European Commission, DG Competition. European Communities. 2002. (1.3.1)
[15] Faull – Nikpay: i. m.: (1.131)
[16] Csak a keresleti helyettesíthetőség kerül bővebb kifejtésre, ugyanis ez a módszer terjedt el (Polyák: i. m. : 15. p.) a média területén, ha egyáltalán létezik hagyományos értelemben felfogott helyettesíthetőség ebben a szektorban.
[17] Vö.: Commission’s Notice on the Definition of the Relevant Market for the Purpose of Community Competition Law [1997] OJ C372/5 (2)
[18] Faull–Nikpay: i. m.: (1.138)
[19] Faull–Nikpay: i. m.: (1.143–1.148)
[20] Small but Significant Non-transatory Increase in Price
[21] Price elasticity
[22] Diversion Ratio Ezekről bővebben: Faull–Nikpay: i. m.: (1.149–1.154)
[23] Commission’s Notice on the Definition of the Relevant Market for the Purpose of Community Competition Law [1997] OJ C372/5 (8)
[24] Faull–Nikpay: i. m.: (1.164)
[25] Lb. 16
[26] A tanulmány a piacszerkezet felépítés elemzésekor nem kíván kitérni az érintett piacok kiskereskedelmi vetületére, valamint a reklámok piacára. A téma átfogó elemzésével kapcsolatban lásd: Tóth András: Az elektronikus média versenyjogi sajátosságai.
[27] Polyák: i. m.: 7. p.
[28] Market Definition in the Media Sector. European Economics for the European Commission, DG Competition. European Communities. 2002.
[29] Piac-meghatározás a médiaszektorban: 13. p. (1.4.5)
[30] Polyák: i. m.: 8. p. Faull – Nikpay: i. m.: 1494. p.
[31] Polyák: i. m.: 16. p.
[32] Faull–Nikpay: i. m.: 1494. p. (13.63) Lásd: SmithTV, Polygram/Seagram, Channel Five.
[33] A média és telekommunikációs szektorral kapcsolatos témák szerzői. Faull– Nikpay: i. m.: 1475–1572. p.
[34] Case No IV/M.525 (13)
[35] Case No IV/M.553 (24, 89, 90)
[36] A definíciót vö.: Tóth András: i. m. : piac-meghatározás.
[37] IV/M.553 – RTL/Veronica/Endemol 1995. szeptember (20, 17)
[38] Faull–Nikpay: i. m.: 1497. p. (13.72)
[39] A Gazdasági Versenyhivatal álláspontja a magyarországi elektronikus hírközléspiaci verseny és szabályozás alakulásáról. 2007. 18. p.
[40] Faull–Nikpay: i. m. 1497. p. (13.73–74)
[41] Case No IV/36.237 – TPS [1999] OJ L 90/6
[42] Case no IV/36.539 BiB 1999. 09. 15.
[43] Vivendi/Canal Plus; Telenor/Canal Digital
[44] Case No COMP/M.2050 – VIVENDI / CANAL+ /SEAGRAM (17) 2000. 10. 13. Az ítéletben a mozifilmeken belül is különböztetnek Hollywoodi illetőleg az egyéb művek között.
[45] Case No IV/M.1219 – SEAGRAM /POLYGRAM 1998. 09. 21.
[46] Bellamy–Child: i. m.: Chapter 5; 298. p.
[47] Case No IV/M.469 – MSG Media Service 1994. 11. 09. (41)
[48] COMP/C.2-37.398 – Joint selling of the commercial rights of the UEFA Champions League (84) [2003] OJ L/291.
[49] On-demand
[50] A Gazdasági Versenyhivatal álláspontja a magyarországi elektronikus hírközléspiaci verseny és szabályozás alakulásáról. 2007. 16. p.
[51] Service market
[52] Access market
[53] Bellamy, Cristopher – Child, Graham: European Community Law of Competition. (Szerk.: Roth, Peter QC és Rose, Vivien; Hatodik kiadás); Oxford University Press. Oxford. 2008. 257. p. (4.029)
[54] IV/M.553 – RTL/Veronica /Endemol [1996] OJ L294/14.; Iosifides: i. m. 8. p.
[55] COMP/M.2876 – Newscorp/Telepiù 2003. április 2. [2004] OJ L110/ (48) Ennek oka, hogy a Bizottság korábbi 18 döntésében is az adott országot nevezte meg földrajzi piacként.
[56] Lásd: 19. számú lábjegyzet
[57] IV/M.553 – RTL/Veronica /Endemol [1996] OJ L294/14 (25-29)
[58] Tóth András: i. m. 16. p.
[59] IV/M.490. Nordic Satellite Distribution OJ L 053 , 02/03/1996 1995. július 19. (72, 73)
[60] Case No IV/M.993 (22, 24, 25)
[61] Case No IV/M.1027 (23, 24)
[62] Ward, David: Television Pluralism and Diversity and the European Commission’s Competition Policy – The Western European Experience. 58–61. p.
[63] IV/M.553 – RTL/Veronica/Endemol 1995. szeptember 20. (17)
[64] Hivatkozza Tóth András: i. m.: 12. p.
[65] Iosifides, Petros: A médiakoncentráció mérési módszerei. In: Tanulmányok a médiakoncentráció szabályozás tárgyköréből. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Alapítvány. Budapest. 2007. 18. p.
[66] COMMISSION STAFF WORKING DOCUMENT Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32} 12. p.
[67] Alan B. Albarran – Bozena I. Mierzejewska: i. m.: 90. p.
[68] A Gazdasági Versenyhivatal álláspontja a magyarországi elektronikus hírközléspiaci verseny és szabályozás alakulásáról. 2007. (továbbiakban: GVH álláspont) 77. p.
[69] Michelin v Commission (31); United Brands (65); Hoffmann-La Roche (38)
[70] DG Competition discussion paper on the application of Article 82 of the Treaty to exclusionary abuses
[71] Bellamy – Child: i. m.: (10. 015)
[72] A gazdasági erőfölény mértékének elemzéséről bővebben: Bellamy&Child: i. m.: 925. p. (10.024)
[73] Significant Market Power (SMP) Keretirányelv 14. cikk. OJ [2002] L180/33.
[74] 1/2007. (I. 18.) AB hat.
[75] Vö: Jakubowicz, Karol: Média pluralizmus és koncentráció. In: Tanulmányok a médiakoncentráció szabályozás tárgyköréből. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Alapítvány. Budapest. 2007. 147. p.
[76] Commission Staff Working Document Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}12. p.
[77] A versenyjog vonatkozásában a pluralizmus kifejezés eltérő jelentéstartalommal bír a médiapluralizmushoz képest.
[78] Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}15. p.
[79] Media Diversity in Europe Media Division Directorate General of Human Rights Strasbourg, December 2002. 11. p.
[80] Ward: i. m.: 52–54. p.
[81] Media Diversity in Europe 11. p.
[82] Jablukowicz: 148–149. p.
[83] Ward: i. m.: 62–63. p.
[84] Ward: i. m.: 52. p. A liberalizáció jelenti egyrészt a hálózatokhoz való hozzáférést, másrészt, pedig a médiatulajdoni korlátok enyhítését is. A folyamat a közszolgálati televíziózás vonatkozásában kerül részletes kifejtésre.
[85] Ward: i. m.: 52. p. Média diversity in Europe: 23–26. p.
[86] Jablukowicz: i. m.: 147. p.
[87] Polyák: i. m. : 12. p.
[88] Ward: i. m. 62. p.
[89] Media pluralism in the Member States of the European Union. 11. p.
[90] EU-15 alatt Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Svédország és az Egyesült Királyság értendő.
[91] Vö.: 5. cikk alkalmazása: 3. p.
[92] Vö.: Media pluralism in the Member States of the European Union.: 7. p. Valamint az egyes tagállamok részletes módszereinek elemzése: 21–92. p.
[93] Iosifides: 10–18. p.
[94] Tóth: i. m.: Vö.: közönségpiac (fentebb)
[95] Iosifides: i. m.: 18. p.
[96] Értsd alatta a jogtulajdonosoktól származó termékek, valamint az egyes műsorszolgáltatások csomagolását egyaránt.
[97] Iosifides: i. m.: 16. p. Valamint Arthur Andersen Iosifides tanulmányában meghivatkozott munkája.
[98] Iosifides: i. m.: 21. p.
[99] Commission Staff Working Document Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}: 8. p.
[100] Liverpool Agenda 5. p.
[101] Liverpool Agenda 5. p.
[102] Vö.: COMMISSION STAFF WORKING DOCUMENT Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}: Belgium 23–26. p.
[103] Ward: i. m.: 50. p.
[104] Commission Staff Working Document Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32} 11. p.
[105] 115. p.
[106] Commission Staff Working Document Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}11. p.
[107] 5. cikk 3. p.
[108] 1/2007. (I. 18.) AB hat.
[109]37/1992. (VI. 10.) AB hat
[110] Commission Staff Working Document Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}_ 7. p.
[111] Commission Staff Working Document Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}: 5. p.
[112] Iosifides: i. m.: 22. p.
[113] Iosifides: i. m.: 22. p.; Jablukowicz: i. m.: 149. p.
[114] Jablukowicz: i. m.: 150–151. p.
[115] 5. Cikk 5. p.
[116] Ward: i. m.: 49. p.
[117] Jablukowicz: i. m.: 150–151. p.
[118] Commission Staff Working Document Media pluralism in the Member States of the European Union {SEC(2007) 32}: 12. p.
[119] Polyák Gábor: A médiarendszer kialakítása. HVG-ORAC Kiadó Budapest. 2008. 397. p.
