A videomagnóknak a szórakoztatóiparra gyakorolt esetleges negatív hatásaival kapcsolatban az alábbi hasonlattal kongatta meg a vészharangot Jack Valenti 1982-ben: „Azt kell mondjam, hogy a videomagnó olyan az amerikai filmproducernek és az amerikai nézőközönségnek, mint a bostoni fojtogató az otthon egyedül lévő nőnek.”[1] A gyakran merev és túlzó megfogalmazásairól ismert Valentivészjósló hangjait viszont az USA Legfelsőbb Bírósága sem hallgatta meg, s a híres Betamax ügyben teret engedett a videomagnók terjedésének.[2]